c'est la fin des haricots

énke, az elmúlt több, mint másfél évben: kismilliónyi új bejegyzésnek vágott neki, de (mint az nyilvánvaló) egyetlen egyet sem volt képes befejezni és publikálni
énke most, mikor már egy lélek sincs jelen a bloggeren: hullo srácok, írtam egy pálutcaicfiúk/valaholeurópában crossovert, mert nem bírok a véremmel. hahó. hahó

el sem hiszem, hogy már megint itt vagyok lol. a koncepció dióhéjban: pálutcaiék táboroztató munkát vállalnak némi extra bevétel reményében, melynek eredménye, hogy két teljes hétig össze vannak zárva egy rakás zabolázatlan kiskölyökkel, valahonnan európából. chaos ensues :-))


  a kis sárga suzuki nesztelenül suhan, hosszú visszavesz a rádió hangerejéből; a hátsó ülésen az ikrek alszanak a legnagyobb nyugalomban. kuksi először ül az anyósülésben, háta peckesen kihúzva, kis úri fiú, de így sem lát túl a műszerfalon. siettek reggel, nem volt idő beszerelni a gyerekülést; hosszú félpercenként indiszkréten lesandít a kisfiúra, majd nagyot sóhajt. minden rendben.
  indulás előtt alaposan bekötötte, most a biztonsági öv és kuksi ölelésében ott simul mackó is, és mosolyognak, kuksi ragyogó szemmel bámul ki az ablakon.
   – de ugye lesznek békák? – halkan szólal meg, továbbra is az út mentén egybemosódó fasort figyeli, és hosszú sóhajt, megint, jó hosszan.
   – biztos, hogy lesznek. – apró tavacska partján áll a tábor, így mondták, mennek majd csónakázni is, meg lehet fürdeni, igaz, csupa láp meg iszap még a part. hosszú nem sokat tud a békákról - csak amit kuksi mesél -, de meggyőződése, hogy a nyálkás, bütykös kis négylábúak pont az ilyen helyeket kedvelik. beássák magukat a sárba, úgy megy a délutáni szundi, magyarázza mindig kuksi, ő meg csak mosolyog, nem mindig érti, de szereti hallgatni.
   – de biztos biztos? – kuksi most már felé fordul, hosszú érzi szépen ívelt állán végigszaladni azt a követelőző, nagy kék tekintetet. – megígérted.
  hát persze.
   – de tudod, hogy nem leszek ott kimosni a szemedből azt az izét, ha belekened megint.
   – olyan csak egyszer volt! – kuksi fel van háborodva. még anno tavasszal, a szünet idején, mikor négyesben lementek a guttmann-tóhoz piknikezni (fürdeni nem ajánlatos, mondta egy horgászni készülő bácsi, nem is terveztünk, felelte hosszú, és megfordult, pont időben, hogy lássa a stégről - szeplős készséges közreműködésével - leboruló ficsúrt elmerülni a zavaros vízben), kuksi mindenféle kétéltűek nádasból való összeszedegetésével töltötte az időt, és legnagyobb csodálatára belefutott egy vöröshasú unkába is. az évától kapott national geographic könyvében sok mindenről olvasott, de úgy tűnt, a tény, hogy az állatka szembe, szájba vagy orrba kerülő váladéka nem éppen a legkellemesebb érzést nyújtja, kimaradt. a kirándulásra szánt összes ivóvizüket kuksi megmosdatására használták el; hosszú a nap hátralévő részében kifejezetten mérgesen nézett mindenkire, nem volt hajlandó ásványvízre költeni (a fiúk félpercenként zendítettek rá, hogy bizony ők szomjasak), de azért a hármas metróra várva elérzékenyülve vette kuksit az ölébe, és ígérte meg, hogy persze, lejönnek még párszor a tóhoz.
  hosszú elvigyorodik.
   – nem kell azért megkeseríteni a fiúk életét – mondja, és játékosan orrba pöcköli a fiúcskát.
   – hé! tessék az útra koncentrálni, kérem! – kuksi hangosan nevetni kezd.
   – sush, na. – hosszú mosolyog, miközben válla felett hátrapillant. az ikrek még alszanak, pötyi mozgolódik csak kicsit. – még a végén megharagszanak – mondja, fejével a testvérpár felé biccentve –, kellett nektek fennmaradni filmet nézni.
  kuksi csak hümmög. talán épp a tegnap esti pattogatott kukoricázásra gondol, a bunkerre a nappaliban, amit ficsúrral építettek, meg a mesére - hosszú nem emlékszik már, mi után nyavalyogtak a kölykök, de biztosan megérte éjfélig fennmaradni miatta, mert egész éjjel röhögcséltek, és a jókedv rájuk, nagyokra is átragadt. tényleg.
   – hát te mért nem alszol? – ő maga fáradt a hajnalig tartó pakolászástól; mindenre fel kell készülni, vallja, de a kék sporttáskába - mint arra fél órányi szerencsétlenkedés után rájöttek - képtelenség mindent betuszkolni. ficsúr szerint felesleges gumicsizmát is eltenni, három vastag pulóvert meg pláne, hát nyár van, mégiscsak! hosszú erősködött, mert sosem lehet tudni, sosem lehet tudni, aztán nagy nehezen megegyeztek, és csak kuksi kedvenc olívazöld felsőjét rakták a táska legaljára (több nem is igazán fért volna).
   – izgatott vagyok! – feleli kuksi, és csak úgy szikrázik a szeme, ahogy pillantásuk összeakad. – nagyon izgatott. kiba--
   – na, te. – hosszú nevet, nem is próbál mérgesnek hangzani. – ficsúr megint oktatott, mi?
  kuksi lehunyt pillákkal, magának mosolyogva, kezeit ölében összekulcsolva ül, fejét hátraveti és nem tagad, de egyet sem ért. az ikrek felől mozgolódás tompa zaja hallatszik, mintha éreznék: a táborba vezető göröngyös földútra fordulva kis híján már meg is érkeztek.

   – az én nevem kuksi. – aprócska kezét nyújtja, napfény csillan a bütykeire ügyetlenül ragasztott állatkás tapaszon. körmei alatt kosz, a tenyere izzad, nemecsek mégis lelkesen csap bele és ráz kezet vele. – téged hogy hívnak? – és mosolyog, oly gyermekien és őszintén.
   – ernő – feleli nemecsek vidáman, meghajolva kissé, hogy jobban lássa a kisfiú nagy, égkék szemeit. mint két üveggolyó. – nemecsek ernő – ismétli, és vékony ujjaival finoman megkocogtatja a szíve felett billegő kitűzőt. kuksi hunyorogva betűzi ki, e-r-n-ő, és vigyorog megint, nemecseket nézi, kerek kis arca ragyog.
  így állnak a faházsor előtti tisztáson, kuksi a mackóját szorongatja, néha szóra nyitja a száját, majd elmerengve becsukja ismét; ernő a frissen nyírt tejszőke fürtöket firtatja, aztán tekintetét lomhán végigvezeti a táboron. fél kilenc múlt, egyre több gyerek érkezik, kezükben hátizsák és játékok, mögöttük dohogó szüleik nagy táskákkal és bőröndökkel, ott az a magas srác is, még a barabásnál is nagyobb, a porta felől jön és ide-oda kapkodja a fejét, mígnem ijedt tekintete megállapodik rajtuk. ernő a szeme sarkából látja, ahogy kuksi megmozdul, fél kézzel integet, kicsit el is rugaszkodik a talajtól lelkesedésében, hosszú, hosszú, kiabálja, és ernő lehunyt szemmel mosolyog magában, tényleg, így mutatkozott be. hosszú.
   – hát itt vagy! – a nagy fiú sóhajt, szinte hallani, ahogy koppan a szívéről leeső kő. – mondtam én, hogy várjál meg, te. – hangja dorgáló, de szája széle mosolyra áll, és ernő érdeklődve figyeli az arca szélén alakuló huncut kis gödröcskéket.
   – ő itt ernő – kuksi kedvesen ragadja meg nemecsek kezét, fel is emeli kissé, ahogy bemutatja hosszúnak. – éppen barátkozunk. – és mosolyog, már megint mosolyog. angyali.
  egy aprócska ah hagyja el hosszú ajkait, bólint, sietve kezet ráz ernővel és elmondja újra, mint a porta előtt a kis csapatnak, az ő neve hosszú, és nagyon örül, hogy ennyi megbízható férfiú kezében hagyhatja a kölykét két telje hétre.
   – a cuccaid, tudod, a nagy kék sporttáskában, na, szóval az az ebédlőben van a többi gyerek csomagjával együtt – kis szünet, a srác leguggol, hogy kuksi szemébe tudjon nézni –, mindenképp kérj majd meg valakit – itt mintha felsandítana nemecsekre –, hogy segítsen beköltözni.
  szünet megint.
   – most menned kell. – kuksi először tűnik rövid ismeretségük során megszeppentnek. hosszú bólint.
   – igen, most mennem kell, már így is – hosszú ujjai (haha, ennek a srácnak mindene olyan hihetetlenül hosszú, nyugtázza ernő egy félmosollyal) megcirógatják kuksi kipirult orcáját, gyors csókot nyom a homlokára –, már így is késésben vagyok. ha segítség kell, tudod, keresd évát. – összevigyorognak.
  hosszú lassan feláll, megpaskolja a fiúcska vállát és fejével tiszteletteljesen nemecsek felé biccent. olyan komolyan néz, mint boka, még a homlokát is úgy ráncolja, ahogy elmélyedve töpreng egy pillanatig. ernő egyik lábáról a másikra áll, kicsit feleslegesnek érzi magát, de aztán a nagy fiú ismét kuksi felé fordul:
   – oké, na. legyél jó. – búcsúzóul beletúr még kuksi hajába. – megígérted. – és elindul, nagyokat lép és integet, olyan hosszú a karja, és nemecsek elmélázik azon, milyen lehet gyereket nevelni, főleg ilyen fiatalon, hiszen a fiú alig lehet pár évvel idősebb náluk, hihetetlen.
  hát, most van két hete megtanulni mindent a gyermeknevelésről.
   – szóval barátkozunk, hm? – szólal meg végül ernő, és leguggol, hogy bő virágmintás inge a poros földet éri. megvárja, míg a fiúcska orcája újból mosolyba borul, majd játékosan orrba böki az ölében tartott plüssmacit. – a kis pajtásodnak még be sem mutattál.
  kuksi szeme ragyog, ahogy két kezébe veszi a medvét, és egészen közel tartja nemecsek arcához. az öblítő illata csiklandozza ernő orrát.
   – mackó, ő itt ernő. ernő, ő itt mackó. – diadalittasan meglóbálja az állatka egyik foltozott mancsát. – nagyon örül, hogy megismerhet.
  ernő felnevet.
   – részemről a szerencse, mackó.

  boka a főpavilonban ül, előtte nagy köteg irományok mögé rejtett dobozka sör, a táborvezetők neveivel ellátott kitűzők - a csele nővére készítette őket -, mindenféle kacat a zsebéből és a telefonja, melyet félpercenként old fel, hátha. hátha.
  nemecsek súlytalanul csusszan be mellé, tisztes távolságot hagyva a padon kettejük közt. szeplős arcán pipacsok nyílnak a sok rohangálástól, izgatottan járó kezeit hol az ölébe, hol az asztalra helyezi.
   – itt aztán nem fogunk unatkozni – szusszantja, és egy ügyetlen mozdulattal a füle mögé simít pár kósza tincset, hiába. a friss nyári szellő minduntalan összeborzolja a frizuráját. jános érzi, kiszárad a szája.
   – az biztos – leheli, és reflexből a telefonhoz nyúl, hogy elterelje saját figyelmét. – kolnayék felől hallottál? – nemecsek a fejét rázza. – még jó, hogy megbeszéltük a nyolcórás érkezést.
  csónakos már itt van, készségesen segíti cselét a szülők instruktálásában, a weisz és a richter a konyhán intéznek valamit, leszik meg csendben ücsörög a porta előtt, talán játszik vagy cseveg, bokát perpillanat nem kifejezetten izgatja. itt vannak, és ez a lényeg.
   – felhívhatnád őket, vagy ilyesmi. – nemecsek a faépület tetőszerkezetét pásztázza, boka látja a szemében, hogy már csak fél lábbal áll a valóságban. ő maga is szívesen lenne most bárhol, de tényleg, bárhol máshol, de azért... tőle megszokott diszkrétséggel vezeti végig a tekintetét ernőn: szőke fürtjei tengerkék szemébe hullanak, néhány tincs izzadt homlokára tapad, nap csípte orrán aprócska barna pontok víg hada sorakozik, ilyenkor nyáron még több van belőlük, mint az év során máskor. nyelve hegye huncutul kandikál ki szépen ívelt ajkai közül, továbbra is a korhadó gerendák elemzésével van elfoglalva, és boka nem tudja, mennyi idő telt el a megcsörgetős ötlet felvetése óta, de úgy érzi, sikerült időben észrevennie magát.
   – nem veszik fel – feleli kurtán, az órájára néz, aztán nyújtózik egyet. ernő meglepődve fordul felé. – mert mit gondoltál?
  pár pillanatig csendben bámulják egymást, mire nemecsekből kitör a nevetés. boka nem bír ellenállni, felkacag ő is. ilyenkor olyan jó.
   – nyár van, most az egyszer ne fájjon miattuk a fejed. – boka kis híján félrenyel, mikor érzi ernő finom kis ujjait a kézfejére kúszni. – kell segítség a papírokkal?
   – nem, köszönöm – mondja, és fejét megrázva elmosolyodik. – minden kész van már, nagyjából. – hát persze, hogy kész van, hisz egész este - hajnalban - ezzel foglalkozott; csoportokba osztotta a gyerekeket, konzultált még egyszer utoljára a szülőkkel (csele hiába nyugtatgatta, hogy ő már összeírta a listát az allergiákról meg ilyenekről, még a konyhán is járt és segített a menü összeállításában, jánosnak muszáj volt intézkednie, munkában lennie), ismét felhívta az állatkertet (meglepetés) és érdeklődött a külön busz menetrendje felől. – de ha szeretnéd – felmarkolja, és óvatosan ernő kitartott tenyerébe szórja a kitűzőket –, ezeket odaadhatnád a srácoknak. lassan kilenc lesz.
  nemecsek vígan pattan fel, közben ügyel, nehogy elszórjon valamit, és kis piros pozsgás arcán komisz mosollyal ellépdel. haját felborzolja a nyári szél, és boka sokáig némán mered utána, a szája fülig ér, ahogy a sörös doboz felé nyúl. újdonsült jókedvét még a langymeleg, ihatatlan ital sem veszi el.

  tik-tak, tik-tak, pötyi az ebédlő óráját hallgatja, kis fonott copfjaival babrál. mellette öccse valami könyvet búj, bizonyos időközönként kissé hátraveti a fejét és szuszog, hátha felcsúszik a szemüvege az orrán; aztán feladja, és kézfejével ügyetlenül a helyére löki.
   – unatkozom – szólal meg pötyi, és még intenzívebben kezdi el lóbálni balettcipős kis lábait.
  a professzor olvasmányából fel sem nézve mindentudóan hümmög. ő szemmel láthatóan egyáltalán nem unatkozik.
  hümm, válaszolja pötyi, aztán színpadiasan lecsúszik a padról, pördül egyet saját tengelye körül és aprócska tenyerével nagyot csap öccse könyvére. amaz felhördül.
   – csináljunk valamit! – pötyi egészen a fiú arcába hajol, úgy suttog. – unatkozom!
   – most értünk ide. – a prof összeérinti pisze orrukat, miközben válaszol. – tíz perce kereken. és még – itt szelíden taszít egyet a húgán – vagy húsz egész percig várakozni fogunk, sőt lehet az harminc is, mert az ilyen rendezvények felkonferálásával szinte szabályszerű késni. na.
  pötyi dacosan pöcköli állon a fiút, aki rögtön támadásba is lendül. szokásuk játékosan cibálni a másikat, fő a testvéri szeretet, de az épületbe belépő sziluett úgy tűnik, nem támogatja az erőszakot:
   – hé, hé! – szól egy kedves hang az ikrek felett; pötyi megilletődötten kapja fel copfos fejét. – meg ne öljétek itt egymást. főleg ne előttem. – a kislány öccsétől elfordulva alaposan végigméri viaskodásuk félbeszakítóját. a fiatalember látványától a szája is tátva marad; magas - majdnem, mint hosszú -, meg is van hajolva kissé, így könnyen észrevehetőek az orrát díszítő aprócska szeplők és elszórt anyajegyek, meg nagy, mogyoróbarna szemei. rézvörös tincsei csinos kalap alá vannak betuszkolva, és pont olyan csíkos inget visel, amiket pötyi azokban a puccos divatlapokban szokott látni. előszeretettel nyirbál ki darabokat az újságból, kollázst, ahogy a prof mondja, csinál belőlük.
  a professzor csak hümmög, aztán szép lassan becsukja az ölében tartott könyvet. mindketten a fiút nézik, húga teljesen el van bűvölve.
   – minden rendben?
  pötyi a ragyogó arcot figyeli az úrfi szája sarkában megbúvó kis gödröcskéket, kecses tartását, és le van nyűgözve. az alak csóróra emlékezteti; mindketten nyurga, sovány figurák, hajuk színe is hasonló (igaz, csóró frizurája nincs ilyen szépen nyírva, és mindig a szemébe lóg), és meleg tekintete végtelen szeretetet áraszt.
   – vegyél feleségül! – jelenti ki hirtelen a kislány, megragadva a fiú finom kezét. az elneveti magát.
   – előbb meg kellene ismerkednünk, nem? – a fiú vigyorogva, óvatos mozdulattal paskolja meg pötyi fejét. – meg hát, kicsi vagy te még ahhoz. – kacsint. – majd ha nagy leszel. most koncentráljunk inkább a táborra. hamarosan kezdődik a móka!
  a prof már szóra nyitja a száját, még van negyed óra, akar pontosítani, de pötyi gyengéden a kezére csap.

   – boka már tuti vagy egy tucatnyi agyfaszon van túl. – barabás méretes túrazsákjával egyensúlyozva lépdel a tábor központja felé, mellette kolnay hangosan szuszogva, kocogva próbálja tartani az iramot. – talán már szívbajt is kapott az öreg.
   – kinek is köszönhetjük mindezt?
   – oh, mondjuk annak a köcsögnek, aki fél óráig a borotváját keresgette?
  kolnay felhorkan.
   – már megbocsáss! nem is tudom, ki hagyta otthon a kibaszott tárcáját – itt egy pillanatra muszáj megállnia, hogy kifújja magát. tervezett hazamenni a hétvégén, mégis minden vackot elcsomagolt, a biztonság kedvéért, ugye. –, visszafordítva az egész nyomorult menetet? jézusom, meghalok.
   – kell neked itt kötekedni. – barabás hangjából kihallatszik a vigyora. kolnay drámaian sóhajt.
  lényegében lényegtelen, melyikük miatt késték le a buszt - kolnay tényleg nem találta a borotváját, barabás is megfeledkezett a költségekről -, segíteni már nemigen lehet a helyzeten. boka idegállapotát illetően nem tévednek nagyot; jános homlokát veríték díszíti, tekintete gyilkos, ahogy egy idős férfi - péter bácsi - mellett állva megpillantja az érkező fiúkat. épphogy elkezdődött a tábort megnyitó ceremónia.
  barabás mindenféle szégyenérzet nélkül kurjant egyet, még integet is, hogy biztosan észrevegye őket mindenki. kolnay sziszegve ragadja meg a karját, majd megpróbálja kettejüket minél diszkrétebben a csapat többi tagja felé terelni.
  a pavilon alatt izgatott gyerekek tengere morajlik, fele sem hallgatja a kedves mosolyú férfi felkonferáló beszédét, inkább egymással csevegnek, ismerkednek. boka egyre jobban izzad, kezét idegességében hol tördeli, hol zsebre vágja, szemével ernőt keresi; nemecsek az improvizált színpad mellett toporog, lelkesen magyaráz valamit cselének - aki még bokánál is nyugtalanabb. hamarosan csoportokba lesznek rendelve a kölykök, és akkor el kell vonulni megtartani a délelőtti foglalkozásokat, amely iránt jelen pillanatban ernőn kívül egyik fiú sem lelkesedik különösebben.
  csele már nem emlékszik, miért is vállalta el az egészet. a kaland miatt talán, heccből? hogy ismét együtt legyen a kis csapat? fogalma sincs, de abban biztos, hogy ennyi gyerek láttán futkos a hátán a hideg. próbál ernő szavaira koncentrálni - a szőke saját csapatépítő programjairól zeng ódákat -, de egyszerűen képtelen megnyugodni. az ebédlői testvérpár persze már-már pofátlanul aranyosnak és jól neveltnek tetszett, de a fene tudja, miféle szerzetekkel hozza itt össze a sors. nagynénje fiai például földet esznek és mindenféle bogarakat visznek be a lakásba, csónakos unokahúga meg köpködni szokott - volt kitől eltanulnia -, tehát tényszerű, hogy vannak különös gyerekek. nem mintha ő emiatt aggódna.
  péter bácsi beszéde után boka gyér tapsa húzza vissza cselét a valóságba. mellette nemecsek reflexszerűen mozdul, szinte felugrik a színpadot képző deszkalapokra, arcán ragyogó mosoly. vidáman mutatkozik be, aztán meglengeti a kezében tartott lapot, és elkezdi a táborozók csoportokba való beosztását.
   – na, papuskám. – csele összerezzen csónakos érintésére. a fiú keze lomhán pihen csele vállán, arcán ferde vigyor. – elkezdődött a móka.