inside out

kifordítva, avagy sherlock holmes útlevél nélkül lépi át az őrület határát.
angst, a pillanat kedvéért nyomokban sheriarty,
keserédes csámcsogás létünk találós kérdésein a valóság instabil pallóján egyensúlyozva.


  A normális emberek álmodnak, mondta John.
  Ilyen helyzetben képtelenség racionálisan gondolkodni. Ám legyen; normális vagyok, és álmodom.
  Kétségbe vonható.
  ÜDVÖZÖLJÜK SHERLOCK HOLMES ELMÉJÉBEN! Hatalmas vaskapu, cirádás felirat. Minden keserű rózsaszínben úszott, fojtogató félhomály, törékeny gyanútlanság.
  Kíváncsiság. Lépd át a vonalat, mielőtt széttép.
  Széttéplek.
  Lábainak ólomsúlya volt; mégis, tudnia kellett, mi van a ködfátyol mögött. Oh.
  Vidámpark.
  Cicomás körhinták, kisvasutak, óriáskerék, királykisasszony kastély. Cukormázas hányinger - ez volna az "elmém"? John biztosan röhögött volna.
  Kerülj beljebb.
  Macskaköves út szállította nesztelen lépteit; valami nem volt rendjén. Csúszik.
  Várj. Állj.
  Jéghideg ujjakat érzett tenyerébe kúszni, nyakát forró lehelet cirógatta. Nézz le, Sherlock Holmes. Nézz, és láss! Akarom.
  Ott állt mellette, közel, szorosan; sziszegett, akár egy kígyó, szavai halálos méregként hatottak.
  Lenézett.
  Nem kövek, Sherlock. Szeretteink gondosan elrendezett, összezúzott csontjai. Friss vér. Koponyák. Arcok. Sikolyok.
  Molly Hooper.
   – Szeretted?
  Meglepő, hogy kérdez, s nem utasít. Valóban. Az én fejem.
  Moriarty-val.
  Benne van.
  A fejemben.
  Egy vidámparkban, csontúton járkáltak, kézen fogva. Nézd, John, álmodom! Fel akart már ébredni - alig három perce lehetett odaát. De...
  A vágy.
  Tudni akarta, mi bújik meg a játékok aprócska csavarjai közt. Mi itt a lényeg.
   – A lényeg. Vannak dolgok, amik értelem nélkül léteznek.
  Szóval ne is keressem. Ha te mondod.
  Csúszik.
  Szapora, magabiztos léptekkel indult meg, kezét kirázva a másik szorításából. Egyedül. Egymagában fog a csúcsra jutni, elesni, meghalni.
  Nincs szüksége rá.
  Azonban ott volt, s mint a ködfelhőt hirtelen kettéhasító, sután derengő fény, rettentően zavarta. Némán lépdelt mögötte, ő pedig tudta, hogy az az elviselhetetlen, gunyoros vigyor ül a képén; letörölhetetlen.
  Beleégte magát
  az
  elméjébe.
   – Csodás, mi?
  Újra mellette termett - igen, a mosoly -, és egy út menti perecárus bódéra bökött. Sherlocknak meg kellett állapítania: briliánsan kidolgozott egy álommal álltak szemben.
  Kitérve a férfi mellől, közelebb osont; tudnia kellett, ki pakolgatja katonás rendbe a szénné égett sósságokat. Kicsoda? Ki az ott?
  Arcáról le volt szaggatva a bőr. Szemgolyói mereven egy pontra irányultak - az ő arcára -, csont sovány ujjacskái monoton, gépies mozdulatokkal tették egymás hegyére-hátára az aprócska, ehetetlen pereceket.
  Mérete miatt azonnal Johnra tippelt, de még a gondolat sem foganhatott meg benne, megzavarták:
   – Nem, szívem. – Moriarty gyengéden karolta át a vállát, és húzta vissza az útra. – Mi volna ebben így mókás?
  Alacsony, fogpiszkáló-makett férfi bőrtelen arccal, riadt, fájdalmat sugárzó pillákkal. Ki vagy te?
  Már sosem tudja meg.
  Pedig
  még két másodperc
  és
  rájövök.
   – Azt rebesgetik, istentelen dolog a hullámvasút.
  John, ez a mocsok flörtöl velem álmomban.
  Megint. Megint a kezét fogta, hihetetlenül finoman és szelíden; vezetni kezdte a véres úton, talán pont a hullámvasút felé. Hullámvasút.
  Hulla.
  Közben csendesen, nyugodt hangnemben beszélt hozzá, a szavak szinte nyaldosták Sherlock fülcimpáit. Nem volt értelmük, jelentésük, elhangzásuknak logikai sorrendje - egyszerűen csak kibuktak belőle, jólesően, kellemesen.
  Oszlott a köd; akaratlanul is meglátott olyan jelenéseket, melyek nélkül ugyanúgy teljes maradt volna az élete.
  Egy fa - tölgy lehet, platán talán; valami hasonló, biztosan.
  Hatalmas, mindenesetre.
  Terebélyes, kopasz ágak. Csontszáraz. Kötelek.
  Hulla.
  Hét akasztott test. Mezítelenek. Mély iksz a mellkasukon, beleik gusztusosan lógtak. Mintha eddig nem volna elég szép: szemeik kivájva, az üreg viasszal tömve.
  Ez egy találós kérdés, szívem.
  Lelépett az útról.
  Fű, rendben; élő és természetes dolog van talpai alatt. Moriarty kutyahűséggel követte. Ha teste emberibb hőfokon lángolt volna, Sherlocknak fel sem tűnne, hogy még mindig ott tobzódik mellette.
  Hulla.
  Mintha papírt simogatott volna; semmi emberi nem volt már a testekben.
  Szabad kezével meglökte a hozzá legközelebb elhelyezkedő akasztottat: hátukon a bőr, a hús csontig le volt hántolva.
  Szárnyak.
  Angyalok.
   – Merem feltételezni, rájöttél. – Érezte arcán az ajkakat. Lehelete fagyos volt, ő pedig önkéntelenül megborzongott.
  Mihály, Rafael, Gábriel, Uriél, Sariél, Ramiél és Raguél.
  H-u-l-l-a.
  Villámlott.
  Esni fog, igen, lemossa a csontokról a vért, lelkéről a fájdalmat. Talán Jamest is kimossa a fejéből.
  James.
  James James James James. Miért?
  A sunyi kiskölyökként visszakígyózó köd marta a szemét; már megint alig láttak el az orrukig is. Kínosnak találtatta a helyzetet: túl közel, hol az út, a szikár csonthalom, a hullámvasút, gusztustalan, romantikusan vibráló vöröses fények, hol, hol vannak, közel; közel.
   – Ni csak.
  Fél pillanatra a férfi karját karjába fonta, és visszarángatta az ösvényre. John, ugorjon le. A boltba csak, na. Előfordulhat, hogy ha felkelek, éhezve talál. Minden pillanat mélyebbre dugta karmos ujját az álom ejtette sebben.
   – Ni csak.
  Fogd már be!
  Elengedte; pusztán mutatóujjával bökte orcán szemtelenül, majd maga elé mutatott. Egy tó.
  Kacsákkal.
  A víz lágyan ringatta a tetemeket. Sherlocknak nem akaródzott a fejébe férni, miért van ennyi
  hulla
  az
  álmában.
  Döglött szárnyasok; külső támadásnak semmi nyoma, igen barátom, ezek belefulladtak. Nem a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni.
  Elhagyták a tavat.
  Moriarty látványosan az eget kémlelte - két-három dörgés után ismét idegölő csend telepedett közibük -, na most figyelj; az égitestek. Hold, Nap, csillagok. Vénusz Jupiter Szaturnusz Mars Uránusz Plútó Merkúr: minden volt. Egyszerre, kánonban.
  Mosolyogtak.
  Emberi arccal rendelkeztek.
  Normális humanoid lény sikítana, mondaná John. Már megint John. (Még mindig John?) Túl sok John.
  És kinevették. Röhögtek rajta. Rajtam!
  Bambán meredt maga elé. Minden annyira egyszerű, mégis bonyolult. Unalmas, de részletgazdag. Összefüggéstelen. Halott.
  A fejem.
   – H-u-l-l-á-m-v-a-s-ú-t. – Így beszélnek az emberek a pornográf médiában. – A tetőpont, Sherlock. Tetőpont.
  Spirálokat megugró sínpár. Hat kocsi kapcsolódott egymásba, akár a kutyák párzási időszakban. A férfi a másodikba pattant be, kéjes vigyort küldött feléje; ő pedig, mintha teljesen természetes volna a szituáció, beült mellé.
  John, a picsába már, keltsen fel!
  Nem indultak, még egy jó ideig nem. Moriarty fészkelődött, lábait szétvetette, s a feléje eső combját az övéhez nyomta. Nem vigyorgott.
  Mi.
  Ez.
  Zökkent egyet a kocsi; na végre. Lassan indult be, felfelé haladtak. Majd lefelé, már hajlobogtató sebességgel. És megint fel, és megint le, és fel és le és fel és le és hurokcsavar. Hol a francban van ezen biztonsági öv? Nem zuhant ki.
  Pedig kívánta, nagyon.
  Zuhanni
  vagy
  valami
  mást?
  Akarta.
   – Ni csak. – Ennek semmi értelme. Jeges ujjak másztak a combjára. – Meghalunk! – James indokolatlan játékossággal ejtette ki a szót, közben nem fordította felé ismét kaján vigyortól ragyogó arcát.
  És fel és le és fel és le és fel és
  kizuhansz a valóságból?
  nem
  csak az
  csak
   – Ezt feltétlenül kell? – Úgy tervezte, nem fog megszólalni. Nem volt szükség rá, tulajdonképpen. De mikor a kéz egyre meredekebb utakra merészkedett, felszaladt a pumpa. Elszakadt a cérna. Kihúzták a gyufát; tök mindegy - Sherlocknak elege lett.
  Vagy mégsem
  ?
   – Az ég.
  Mint gyilkos szer, a szavak gyorsan oldódtak fel benne. Aprócska szegek voltak, jelentéktelenek; azonban James lénye kalapács volt, mely újra és újra és újra lecsapott, szilánkosra zúzva ezzel Sherlock maga köré vont üvegfalát.
  Törékeny.
  Leszakadt az ég.
  Semmi. A szó szoros értelmében semmi sem volt a fejük felett. Csikorogtak a kerekek, teszentisten, összeomlik. A szerkezet megszűnni látszott; Jamesről ez nem mondható el.
  Ott volt, arca az arcához ért, mintha suttogna valamit; Sherlock füle zúgott, és olyan dolgokat tapasztalt, amiket - állítása szerint - nem kellett volna.
  John, egy h-u-l-l-á-m-v-a-s-ú-t-i-k-o-c-s-i-b-a-n ülök vele. V-e-l-e. John, meglepő és irreális, de a légkör megszűnt létezni. John, nem kapok levegőt; mégsem fulladok.
  Nem fogja felkelteni.
  Nem
  nem.
  John.
   – Egy pillanat.....
  Belecsókolt a nyakába? Aztán felrobbant? Köszi szépen.
  tiktiktiktiktiktiktiktik tik tik tiktik tik
  Kattog. Az agya. Hallja.
   – John is lesz.
  A füvön ült - ültek, óriási műanyagpofa mellett. Az arc szája nyitva volt, s a sínpár nyelvként táncolt elő belőle. Arc.
  A Nő.
  Szétfolyt a sminkje. Ronda volt.
  tiktiktiktik tik tiktiktik tiktik tik tik tik tiktik
   – Játsszunk. – James rugalmas mozdulattal állt fel, mikor kijelentette. – Tükörszoba.
  Mindig mondogatták, hogy ó, jaj, a hangja..! Valóban, a hangja. Shhhh.
  Minden apró lélegzetvétele némán visította: Sherlock, SHERLOCK! Tükörszoba.
   – A palotában. – Mintha nem lenne egyértelmű. Szerfelett humoros. – Még szép, hogy az.
  Gyéren lángoló kiskocsi gurult ki a Nő szájából.
  James megfogta a kezét, szelíden felrántotta, majd visszaterelgette az útra. Csúszik.
  Nem engedte el.
  Ugyan miért tette volna.
  Ugyan miért lett volna vége ennek az egésznek.
  tik tik tiktiktik tiktik tik tik tiktiktik tiktik tik tik
  Rózsaszín. Minden négyzetminiméteréig rózsaszín. A Disneylandi kastélyra hajazott, de
  nem
   – A te elmepalotád, nem az enyém.
  Felmordult.
  Az enyém.
  Vallott rá.
  Fojtogató látvány volt. A falak mozogtak, mégis egy helyben álltak, hullámzott a padlózat, mégsem fulladtak meg, elfolytak a tárgyak, szétmálltak, szetrefoszlottak; zuhant a plafon, de nem nyomta össze őket.
  Számtalannyi szoba, rengeteg ajtó, labirintus, lépcsőforduló, ablakok, párkányok, kiülők, csillárok, szőnyegek, függönyök, megfulladok.
  Ő miért van itt?
  Mármint
  James
  miért.
   – Tükörszoba.
  Megérkeztek.
  Mióta ott volt, először észlelt teljes fényességet. Ők ketten voltak odabenn a sötétség.
  Tükrök. Törékeny. Hulla.
  A bátyja.
  tiktiktiktiktiktiktik tik tiktik tiktiktiktik tik tik
  Óvatosan érintette meg a vele szemben álldogáló méretes üveglapot. El kellett kapnia ujjait; forró. Lángol.
  Mycroft.
  Több száz - akár ezer - mozgott, mintha valós tükörképe volna. Arcaikon, melyekről bőr, hús leégett, riadtság járt keringőt. Véres, csonk ajkak nyíltak szóra,
  segíts!
  Mérges füst öltöt testet a szobában. Megfulladok.
  TIK TIK TIK TIK TIK
  Ahol mutatóujját az üveghez nyomta, hajszálérnyi repedés szaladt végig; rakoncátlanul, megzabolázatlanul ölelte körbe a keretet. Halk puffanás volt csupán, melyet száz - vagy ezer - másik követett.
  Tükör. Törékeny. Vér és szilánkok.
  Bokáig álltak benne, telement vele a cipője. Ragadt. Mycroft.
  Térdeiből kiszökött minden erő; igen, szívem, ez itt a bátyád. Minden aprócska gusztustalan darab hozzá tartozik.
  Az üres, cirádás fakereteket bámulta. Próbálod
  nem
  figyelembe
  venni
  hogy
  ott
  lóg
  a szétégett, cafatokban álló, leszakadt feje tőled alig tíz centiméterre.
   – Megcsókolnád? – Félreértette. Megcsókolnál?
  Menjünk innen. John, John, JOHN!
  Szapora léptekkel szelte át a folyosókat; úgy tetszett, egyik sem akar véget érni. Itt már jártam. Az egész hely magasról leszarta a logika és a realitás szabályait.
  Nem érdekelte, követi-e még.
  Minden bizonnyal.
  James levakarhatatlan.
  Halála után is
  örökké
  a végletekig
  ott volna.
  Mindenhol.
  Mindenhol ott van.
  Futott. Rohant. A padló pedig az ellenkező irányba osont, megelőzhetetlenül.
   – Azt hittem, szeretsz játszani!
  Szeretek. Játszani.
  Szemben állt vele, támadó pózban. Nem volt arca; a légüres térben sárga filccel felmázolt mosolygós fej meredt rá.
  Megragadta Sherlock vállait, s a földhöz szegezve hagyta, hogy az öntudatra ébredt csempedarabok a háborgó falaknak taszítsák őket.
  Közel. Istentelenül közel.
  Nem félt. Lélegzete egyenletes, már ha egyáltalán lélegzik. Sherlock érezte a szívverését. A saját testében
  érezte
  igenis élő volt.
  jamesjamesjamesjamesjames
  tiktik tiktik tiktik tiktik tiktik
  Ritmusa van.
  Mint a vérnek ereidben.
  Szájüregében fagyos pára, James lehelete. Ceruzarajzként jelentek meg vonásai, miközben jéghideg hüvelykujjait Sherlock garatjára szorította.
  Vézna alkata ellenére erős.
  Túlvilági kacaj rázta meg a termet, omlanak a falak, összeszűkül a valóság, John, keltsen már fel! TIK
  TIK
  TIK
  tiktiktik tiktik tik tik tik tik tik
  Alvadt, fekete vér csorgott a szeméből. Mosolya édes volt, mint a sárga arcé, mely pillanatokkal ezelőtt kacsintott rá.
   – Sherlock Holmes, te szeretsz játszani.
  Szája sarkából, holtfehér ajkait alkonyszínre festve, állán végig, két-három csepp az inggallérra, vér, vér, pilláiból - akár a könnyek, vér vér vér vér
  hasadás szalad
  keresztül
  az arcán
  reped szakad volt nincs
  James.
  Háta mögött piciny kockák formájában feloldódik a fal; teste trónterembe hull, mielőtt lenyelné a sötétség.
  Arcát veres pettyek díszítik, a vére, a vére vére vére ott az arcodon a vére johntöröldmárlelégyszíves.
  Trónterem.
  Hatalmas. Hannibál elefántjai könnyűszerrel szunyókálhattak volna benne
  a bukás
  előtt.
  Bukás. Méternyi magas, széles ablakok. Sötétség. Lenyel.
  Hulla.
  Lépcsők vezettek fel hozzá. Magasan. Ül. Hullamerev.
  Mit keres itt?
  Bukás. Hulla. Törékeny.
  Sherlock, játsszunk! Ez. Egy. Játék.
  Álom. Nem valós, irreális, hiteltelen, tiktiktiktiktik tik tik tik tik tiktiktik
  Dr John Hamis Watson. Miért nincs itt feje senkinek ???
  H-A-L-O-T-T
  Abszurd.
  A férfi ujjai, mint kövek, szobor: a selyemkarfába mar; merev, egyenes tartás, lábak terpeszben, apró. Köpenyt
  palástot visel. Vörös. Vér.
  Szétterül, akár
  vértenger. Bokáig állt a vérben. Ragad. Csúszik.
  Csend.
  Csupasz nyakát tövis ölelte, hófehér ingén szabályos csíkokban
  vér.
  John johnjohnjohn nem nem NEM NEM
  Nem.
  Ad maiorem dei gloriam. Tudod, az arkangyalok.
   – Ennek kurvára semmi köze a valláshoz!
  Mint egy tornádó; fejét sikolyok tömkelege töltötte meg, szemei előtt összefolyt minden. A király hagyta levegőhöz jutni sírját.
  johnjohnjohnjohn nene nenenenene
  John mezítláb volt. A lépcsőfokokon
  vér
  mint a diadal
  vörös
  szőnyege.
  Csúszik.
  Léptei túlságosan kecsesek, könnyedek voltak - hozzá nem illőek; szinte lelibbent trónusáról. Nyaka csonkjából tövises bimbó kúszott ki, s a képződmény minden fokkal nőttön nőtt.
  Rózsabokor.
  Megfojtotta.
  Sherlock nedves érintést észlelt füleire tapasztott kezein. Képtelen volt tovább szótlan maradni.
  Viharkék pillái felpattantak, féltérdre rogyva, karjaival a halott testbe kapaszkodva tükörtörő üvöltés szakadt fel torkából.
  JOHN!

  Ott volt, lélegzett, mosolygott.
  Közel, egészen közel; ha akarná, összeérhetne még az orruk is.
   – Hóó, cowboy. Nyugalom, rendben? – Idegtépően boldognak tűnt. – Majdhogynem két óránál többet aludt; csak nem beteg, Sherlock?
  Aludtam. Álmodtam. Minden a legnagyobb rendben.
  John töretlen jókedvvel hámozta le magáról a férfi ujjait; Sherlocknak fel sem tűnt, hogy a doktor vállaiba kapaszkodott, mintha élete múlt volna rajta.
  Felmérte a helyzetet: a kanapén feküdt - lógott, mállott, elfolyt -, végtagjai pamuttakaróba csavarodva. Izzadt, akár egy ló; fekete tincsei arcára tapadtak. Kimerült.
  Pedig
  aludt.
   – Készítettem teát.
  Idegtépő. Tudja, John, lerohadt az arca. Álmomban.
  A férfi felkelt mellőle; hűs tenyerét Sherlock homlokára tapasztotta, majd egy friss sóhajjal elindult a konyha irányába.
  Furcsa.
  Meglehetősen lassan mozgott, robotos léptekkel. John.
  ne
  tik tik tik tik tik tik tik tik
  (John, meggyulladt a farmerja szára.)
  nenenenene nem nem nem nenene
  (John, az isten verje meg! Álljon már meg egy pillanatra, és oltsa el a combját nyaldosó tűznyalábokat!)
  miértmiért nene nem lehet nemnemnemnemnem
  (JOHN, a kurva életbe!)
  Lángol, mint áldozati bárányoknak szokás.

  Üres szoba, hófehér, goromba falak, kijárat nincs.
  Szék a centerben. Rajta hullamerev Sherlock Holmes.
  Törékeny.
  Mered maga elé, szemei kifolyni készülnek. Analizálhatatlan érzelmi állapot.
  Shadoo-bado-badah, 
  üdv
  a valós
  v-a-l-ó-s-á-g-b-a-n.