как исчезнуть без следа

black widowunk botladozó bécsi keringője egy furcsa bartonnal,
(kísérleti) vörös szoba femslash-sal. muzyka
/régebbi próbálkozások táncpartnerünkkel, erre/

(eltűnni nyomtalan)

  Красная комната (Krasnaya komnata)
  я живу здесь (Ya zhivu zdes')
  Меня зовут Цецилия (Menya zovut Tsetsiliya)
  Мне страшно (Mne strashno)

   – Vy krasivyy – szorította meg a kislány aprócska ujjait a nő. – Krasivyy. Gyö.. nyö.. rű..
  Megálltak a hatalmas terem közepén. Magas falak, gigászi ablakok, akár festmények képkeretei: s a megettük elterülő táj maga a műalkotás. A lányka szabad kézfejével letörülte vereslő arcáról a könnyeket, szájtátva bámult ki az ablakokon.
   – Nem sírni. – A nő féltérdre ereszkedett, erős karjait a pöttöm teremtmény vállaira helyezte. – Minden lenni.. rendben. Vse v poryadke.
  Ismét felegyenesedett, majd intett egyet; a kicsinek eddig fel sem tűnt, hogy méretes zongora rejtőzik a bal sarokban, mely előtt hátborzongató, bajuszos fazon ücsörög. A nő intésére játszani kezdte Prokofjev Ördögi sugallatát.
  És megint megragadták a kezét, hogy körbevezessék. A leányka ajkába harapva vonszolta magát az asszony után.
   – Tak, te neved lenni.. Tsye-TSEE-lee-yah. – A nő csücsörített, fogas mosolyt villantott rá.
   – Cecilia.
   – Cecilia. Da, da. – Szűk, vérvörös ruhája zsebébe túrt, krumplicukrot halászott elő. – Vedd el. – Cecilia riadtan kapta ki a márványnak tetsző tenyérből az édességet; az első hibátlan angol mondat a nő szájából. Rideg, sziklaszilárd.
  Újból a folyosón találták magukat, monoton léptekkel szelték át az embertelen méreteket öltő épületet.
   – Tebe nravitsya tantsevat'? – kérdezte a nő, miközben felcaplattak valami végtelen, veres szőnyeggel borított lépcsősoron.
   – Nem értem. – A kislány szorító érzést észlelt a mellkasában. Pipacsmező orcáin legelő tekintet nem sok jót sugallt. – Ne.. ponyat'.
  Orosz föld.
  A pusztulás után két hónappal a világ másik végén köt ki, hat éves, krumplicukorkát szopogat, és jobban be van tojva, mint mikor az apja részegen itt repül a kismadárt akart velük játszani.
  De az apja halott.
  Ez a madár pedig - törött szárny tulajdonában - repülésre képtelen.
   – Táncolni. – Ajtók százai, ezrei mellett haladtak el. – Te szeret? Tánc, balett.
  Egyetlen szórakozási lehetősége egy kutya-rágta rongybaba volt, meg hőn szeretett bátyja ujjai - a folyosó végét jelentő ablakon a szitáló hóesésbe meredve el is gondolkodott; merre lehetnek most testvérei?
  Sosem táncolt, így fogalma sem volt, szeret-e. Végül kétértelműen megrázta szöszke fejét.
   – Te szeretni fog. Imádni.
  És a nő kecses mozdulattal kitárta az előttük terpeszkedő hatalmas, szárnyas ajtót.
  Fémágyak tengere. Cecilia számolni kezdett; pontosan huszonhét kíváncsi buksi pislogott rá értetlenül.
   – Oni vashi sestry.
  A nő beszélni kezdett, halkan, lényegre törően; a lányok ajkai pedig ördögi vigyorra kunkorodtak.
  És Cecilia egy szót sem értett az egészből.
   – Tak, te keres ágy. Krasivyy, dobro pozhalovat'!
  Megpaskolta a vállát, majd nagyot taszított rajta. Eredj, eredj.
  Cecilia a fáradt, halott testekbe bújtatott élénk pillantások elkerülésére ment, viszonylag kevés sikerrel. A lányok tekintete dárda volt, mely minden lépésénél mélyebbre fúródott kicsiny szívében.
  Saját ágyaikon ültek, elfojtott kacarászást hallattak, és karjaikat maguk elé tartva minduntalan Cecilia finom, fehér bőrébe kaptak. Karmolászták, tépték, hegyes ujjaikkal simogatták. Mint valami beavatási szertartás.
  Ez a madár jóformán - életképtelen.
  A neki szánt alvásra alkalmatos létesítmény a bozót közepén helyezkedett el; nevetgélő paradicsomvörös és mogorva palyolatszőke dámák fogták közre. Az előbbi, mosolygó szemű, veres rémálom barátságosan tette a lány remegő combjaira hideg tenyerét; Cecilia összerándult, amint helyet foglalt a nyikorgó fémszerkezeten.
  A vörös bemutatkozott: kedves volt, és egészen tisztán beszélt angolul.
   – Natalia – mondta, tenyerét Cecilia lábáról levonva. Kezet nyújtott. – Szia. Üdv a Vörös Szobában.

  Lenvászon ingében, szűk, térd főlé érő szoknyájában, moszkvafehér harisnyájában s kopogó lakkcipőjében feszengve áll a sor végén.
  Nyolc hónap alatt annyi mindent vertek - szó szerint - a fejébe, hogy alapszinten, egészen folyékonyan nyávog oroszul, hosszú percekig képes meredni maga elé pislogás, vagy bárminemű testi reakció hiányában, öt egész centimétert nőtt, betöltötte a hetedik életévét, de csak fiatalodott.
  Biokémiailag teljesen újrahuzaloztunk. Megnövelt immunrendszer és sejtjavítási szisztémával ajándékoztunk meg; rendelkezel vele, mint minden fekete özvegy.
  Négyszer, talán ötször olyan gyorsan gyógyulsz, mint normális emberek tennék. Könnyen megbetegszel, nem átlagosan öregszel.. 
  Szalutáltak.
  Öklét mellkasára szorította, mereven a nő feje fölött nézett el. Minden szót, parancsot tökéletesen értett.
  Ölni tanítanak.
  Táncórákra jársz. Bolsoj Színház. Большой театр.
   – Lena bokája megsérült. – Natalie törökülésben foglalt helyet a terem sarkában, s magát a tükörfalak homályában nézegetve masnit kötött cipője szalagjaira. Tökéletesen csinálta, mint szinte mindent; Cecilia végtelenül rajongott érte.
   – Oh. Mikor? – A rúdnak támaszkodott, megkezdte a nyújtást.
   – Tegnap. Az órán.
  Mesterséges emlékek. Ivan Petrovitch kíméletlen tanár volt.
  Ölni fogsz.
  Felsorakoztak a veres fényekben úszó tükörfalak előtt. Arcukra komorság fagyott, amint a nő fekete alakja elsuhant mellettük. Karcsú jobbja a magasba lendült, hegyes mutatóujjával ritmust intett. Rómeó és Júlia kelt életre a levegőben - ismét egy Prokofjev darab.
  Arabeszk; szabad lába hátul megemelve, kartartása nyújtott.
  Jeté; lábvetés. Vladlena bemutatja nekünk a grand jetét.
  Fouetté; Cecilia negyvenöt fokban emelt lábát egy pontban megtartva álló lábán el-, illetve hozzáfordul szabad alsó végtagjához.
  És passé, és plié. Relevé; talpról féltalpra emelkednek. Mindenki egyszerre, szinkronban mozog.
  Temps levé sauté; könnyed, egyszerű felugrás, visszatérve ugyanabba a pozícióba. Semmiségek, Cecilia homlokán mégis izzadtságcseppek görögtek végig. Fonott kontya, melyet Natalie készített neki, mozdulataival tovább bomlott.
   – Silje, a spicced. – Nat épp csak annyira fordította el fejét a tükörtől, hogy társnője arcára lásson. – Olyan vagy, mint egy darab fa – suttogta, és talán még fel is nevetett volna, ha idebenn engednék az érzések kimutatását.
  A világ egyik legpokolibb ügynöke leszel; szépen csináld azt a relevét, Cecilia.

  Havazott.
  Mindig havazik, de azon az éjjelen embertelen méretű pelyhek hullottak az égből.
  "Silje" körmével rovátkákat kapart ágya mellett árválkodó éjjeliszekrényének oldalába. Több, mint harminc aprócska vonás: már vagy három éve viseli a chernaya vdova címet.
  Ölni.
  Вы были обучены убивать.
  Erre vagy képezve.
  Natalia hálóköntösét gombolgatta, csendben készülődött a pihenőre.
   – Meggyógyulsz. – Silje tátogta a szót. Lelkében napról napra gyülemlett a félelem. – Gyorsabban, mint ők. – Az ágyán térdelt; előrehajolt, és hüvelykujját végighúzta a vörös lány alsó, véres ajkán.
   – Minden rendben.
  Minden. Rendben.
  Tojva az érzelgősségre, orcán csókolták egymást, majd mielőtt a nő benyitott, eltűntek paplanjaik alatt.
  Kopp kopp kopp, a nő magassarkúja gyilkos ritmust diktált; démonként suhant keresztül az ágyak tengerén, hosszú ujján kulcscsomót pörgetve. Bilincsek.
  черная вдова
  csukló
  sebhelyek
  kattan
  alszik
  nincszaj
  Hatkor ébresztő. Reggelire zsemle - annak, aki kiérdemelte. Cecilia teljesítménye romlott, teste fölött a láz vette át az irányítást. Kismilliószor látogatta a Szobát; fejében lágy dallamnak tetszik a műtőasztal kerekeinek kattogása, az ollók csattogása, mellkasából kilógó csöveken átáramló áram pattogása.
  Ölni.
   – Néha nem tudom, ki vagyok. – Elbámult társnője válla felett. – Mi vagyok.

  Fellépés a Bolsojban. Hófehér tüll, selyem ruhák. Tiara koromszín gyémánttal.
  Egymás kezét szorongatták, ujjaik összeforrtak. Silje hónapok óta nem látott igaz mosolyt a lány arcán.
  És több ezer tekintet meredt rájuk. Örültek. Tetszett nekik. A fülledt levegőben kiszagolhatod a félelmet. Meleg volt.
  Mint egy álom: valóságosnak, tökéletesnek tűnt.
  Tapsoltak; Silje a középső sorokban csücsülő öregasszonyra függesztette tekintetét: magas, sovány, komoly, nincs mosoly. Kesztyűs tenyereit monoton ütemben verdeste egymáshoz.
  Beprogramozott robot. Érzelemmentes. Ölni.
  Megint meghajoltak, Natalie fellelkesülten kacagott fel.
   – Inkommenzurábilis glissade! – Nevetve veregette meg Silje mezítelen vállát.
  Hát még milyen összemérhetetlenül csodásan fonja combjait nyakad köré..!
  Függöny le, a hangok alkotta örvény elcsitult. Csend, némán vetkőztek.
  Holnap valaki meghal.

  A lány neve Mirijam. Pár centivel volt magasabb Siljénél; előnyét kihasználva vagy ötször megfejelte. Csont sovány, karikás szemek, kiszáradt ajkak. Nem éppen volt jó bőrben - ahogy Silje sem. Mindketten a likvidálás ellen küzdöttek.
  Aki nyer - életben marad. Szabályok nincsenek.
  A többi chernaya vdova körben állt, egyenes háttal, szálegyenes vonallá passzírozott szájjal. Néhányuk szeme vérben forgott, közeledett a tél.
  Tizenhat éves vagy.
   – Borba!
  Jobb lábát hátracsúsztatta, kezeit ökölbe szorítva mellkasa előtt tartotta. Hunyorgott, Mirijam mélykék szemeit figyelte. Táguló pupilla, vereslő orcák; félt. Aki fél, azt könnyű megölni.
  Ölni.
  A nyakára célzott. Meg-foglak-fojtani.
  Szúró érzet a gyomrában, krákogás, összegörnyedt. Mirijam nem annyira gyenge - de fél.
  A nő a kör mögül figyelt. Tekintete halott.
  üt vág üt vág üt vág fojtogat
  ö l n i
  Silje végignyalt felső fogsorán, szájában nyála friss vérrel elegyedett. Valami reccsent.
  Az ukrán lányka bal karja kicsavarva, ő maga pihegve hevert a földön. Kipirult nyaka körül Silje harapásnyomokkal tarkított jobbja.
  A nő - mintha mosolyogna is -, biccentett.
  Mirijam: halott.
  Cecilia: él.
  Megölted. Ügyes vagy.

  Sápadt lábaira spicc-cipőt húzott fel; mozdulatai visszafogottak, kecsesek. Sokat fejlődtél.
  Natalie a zongoránál ült, ujjaival a klaviatúrát simogatta. Mellette Yelena, kezében frissen élezett kések. A nő háta mögött összefont karokkal állt, s intésére Lena Silje mellett termett; késeit a cipőre kötötték:
   – Táncolj, aranyom!
  A második pozícióból indítasz, demi pliét csinálsz, kifelé tolod a lábfejed, fenn vagy spiccen.
  Kések.
  Ölni.
  Échappé, jeté, tipegés: divertissement. Virtuozitásod határtalan, legszebbem.
  Silje leszorított pillákkal, felszegett állal, merev végtagokkal táncolt.
  Silje tágra meresztett szemekkel, szenvtelen félmosollyal, könyökét lazán tartva nyitotta bábjára a sortüzet. Pontosság. Nyakra támadj.
   – A tél katonája. – Ököl a szív fölött. – Jelentem..
  Havazott.
  Kócos férfi állt bambán a ring egyik sarkában; fémkarja volt és élettelen tekintete.
  Nyakra támadott.
  Silje - összehúzván magán bőrdzsekijét - társnőivel figyelte a párharcot. Natalie még mindig tökéletes volt.
  Vörös hajába belekapott a szél, tincsei közé hópelyhek ragadtak. Nem mosolygott.
  Csókjai pedig legalább annyira szenvedélyesek voltak, mint amilyen erővel a tél katonáját földhöz vágta.

   – Megszököm.
  Natalia fűzöld szemei elszántan ragyogtak.
   – Nem teheted.
   – Megszökünk.
  Silje megforgatta csuklóját a bilincsben, szabad kezén ujjai a lány vörös fürtjeivel játszottak.
   – Nem tehetjük.
  Csend. Megölnek minket.
   – Bármit megtehetnénk.

  Natalia Alianovna Romanova. Öt éve nem látta. Szerette.
  ölni élni ölni élni ölni élni élve hagyni

  Vörös szoba
  Itt élek
  A nevem Cecilia
  Félek

  Likvidálandó alany: m. h.
  Pokolszín, testhez álló ruha, s vérvörös viharkabát nyugodott vállain. Tejszőke tincseit fonott kontyba fogta, kövekkel díszítette. Nagy est: iszogatás, zene, bűnszövetkezés. Ma éjjel valaki meg fog halni.
  Kódnevem: vércse. 
  A bárpultnál foglalt helyet, szempilláit rebegtetve térképezte föl a terepet; hamis emberek hada. Néhányuk meg sem érdemli, hogy élhet.
   – Gin tonikot. – Feketére festett ajkai ördögi vigyorra húzódtak.
  Vércse újabban s a b l e e l w e l l néven futott. Orvgyilkosként kategorizálták.
  Vércse táncol a bálokon, alkoholt fogyaszt és cigarettázik - rúzsnyoma a csikken, inggallérokon -, férfiakat csal olcsó motelekbe; partnerei egytől-egyig eltűnnek.
  Ölni.
  Nyakra támad: vörös foltot szívni, késsel hadonászni.
  (Emlékezz Mirijamra!)
  A csapos mosolygott, vörösborral kínálta a Vércse mellett könyöklő férfit.
  Szőke, szemei fáradtak. Ismerlek. Ismerlek? ISMERLEK!
  Vércse ujjai a bal combjára szíjazott falcon desert baby-re tapadtak, feszülten gin tonikja lime-ját rágcsálta.
  (Bosszúálló torony: Natasha Romanoff kávét ivott whiskyvel, Clint Barton kávéfőzőkannával;
   – Mondtam már? A szemeid. – Tasha körmei a csésze száján koccannak. – Észre sem vettem, mennyire emlékeztetnek valakire.)
  A nevem Cecilia. 
  C e c i l i a
  A u r o r a
  B a r t o n
  Meg kellett volna halnia. Jelentem a küldetés sikertelenségét.
  (A Vörös Szoba előtt: tudod, apu meg anyu. Nem jöttek haza. Autóbaleset. Árvaházak.)
  A szőke férfi könyöke összeért Vércséjével. Vajon felismersz?

  nem
  de ő
  emlékszik rád

  Az idő nem fog rajtuk. Sérüléseik négyszer, talán ötször gyorsabban gyógyulnak, mint egy átlagos emberé; kivéve, ha a detonáció letépi a lábuk. Akkor nem. Akkor már művégtag kell.
  Szovjet gyártmány. Ez is.
  Vércse motelszobájának fala sárga post-it-ekkel volt tele: neved silje neved silje ölsz ölsz élni hagyni
  Látta őt. A múltja egy darabját.
  Szereti. Pedig.. gyűlölni kell.
  A karcos tükör előtt állt, csak fehérneműt viselt: bal lába helyén fém, felsőtestét hegek képében megpecsételte a halál.
  Évtizedek óta nem tapasztalt emberi érzelmeket.
  Hiányzott neki. A nő (Natalia Alianovna Romanova), a bátyja (Clinton Francis Barton). Egy élhetőbb élet.

  Kár.
  Natasha emlékezett. És nem volt kifejezetten boldog, mikor viszont láthatta; legalábbis a Cecilia vállába fúródó zsebkés erről tanúskodott.
   – Hogy.. tehetted..?! – Zihált, veres tincsei izzadt homlokához tapadtak. – Te jó ég!
  Dühösen pattant fel a nő mellől. Oroszul káromkodott, kezeivel vadul csapkodott. Negyed órának el kellett telnie, hogy észrevételezze: egykori társnője elvérzik pár méterre mellette.
   – Küldetés.
  A gépláb keserűen nyávogott, mikor Cecilia megkísérelt felcsúszni a betonfal mentén. Mosolyogni akart. Nevetni, csókolózni, felejteni.
  Emberinek lenni.
   – Miért nem mondtad? – Natasha vállainál fogva rendkívül óvatosan visszaültette őt. – Úr isten. Bassza meg, áhh!
   – Sosem kérdezted. Az ilyen nem tűnik fontosnak.
  Madár szárnyakkal, mely repülésre képtelen.
   – Ami te vagy, az fontos. Kész, ámen. – Végre egy mosoly. – Nehezebb veled, mint Steve-vel.
  Steve? Nem érdekes.
  Ajkainak fájdalom és whisky-íze volt.
  Műlábbal nem lehet táncolni.