tengerkék filctoll

FELKAVARÓ TARTALOM
szóval én futtában a lábtörlőre helyezem az ölnyi mérető, hatalmas vörös segoe print betűtípusban felvésett TÖRÉKENY felirattal ellátott kartondobozt.
zene is van, pont {itt}

i.
  szia, cain; mindig így írta, cével. Delilah-nak hívták, volt egy hófehér fémtáblája meg egy tengerkék színű filctolla, amit ha hunyorogva nézett az ember, egészen zöldnek hatott.

  szia, cain.

  Kain a kislány bíborvörös sálját bámulta, nem reagált. Sosem reagált.

  Delilah aprócska tenyerével letörölte táblájáról dülöngélő betűit, s újabb szavakat firkantott fel: jól aludtál?

  JÓL ALUDTÁL?

  Kain nem reagált.

  A csúnya kék padlószőnyeg közepén még öt-hat gyerek játszogatott, csak ők ketten húzódtak a falak mellé. én nem aludtam jól. Kain tekintete a lányka arcára siklott; Delilah buksija körbe volt tekerve gézzel, akár egy múmia; csak tavasz-zöld szemeinek hagytak rajta egy kis rést. Hosszasan meredt a gyolcs alól kitürelmetlenkedő, göndör vörös tincsre, aztán lassan megrázta a fejét.

                                                      nem

                                aludtam                                                                        jól

  rosszat álmodtál? Néha azon tűnődött, mi történt Delilah-val. Biztosan olyan hangja lehet, mint Soledadnak a játszótéren.
  Delilah közelebb húzódott hozzá; letette maga elé a tábláját, aztán kivette a betűs kockákat Kain kezéből. Kain sohasem rendeltetésszerűen használta a játékot; többnyire a földet ütögette a jé és dé darabokkal, vagy úgy csinált, mint aki sírt ás.
  F É L S Z
  Ezt rakta ki Delilah. Félsz? Milyen kérdés ez?
  Nem szabadott félni. Hang nélkül tűrni kellett a szurikat és lenyelni az öklömnyi pirulákat. Nem létezett az opció, hogy valaki fél. (egész vagy egész kerek teljes egész)
  Kain megrázta kócos fejecskéjét, hogy rézvörös fürtjei ide-oda libbentek. 

  Delilah újra az ölébe vette a táblát, elmaszatolta a nemaludtamjól-t, és a helyébe írta, hogy

én szeretnék veled játszani. hogy NE féljél

  Kain megrázta a fejét.
  Nem félt. Nem szabadott neki.
  miért nem beszélsz? Nem reagált.
  mert fura magas hangod van? azért? tudod, olyan sípolós. mint mikor sír az ember. Legszívesebben kitépte volna a lány kezéből a tengerkék filctollat, ami néha zöld színű volt. chuck azt mondja, szokott hallani sírni. van hangod, ugye? Nem reagált. nekem nincs.

                                      vannak                                                                    hangok

                                                                     a                                                                                fejemben

                                                      ott                                    vannak                                    a

                                                                          HANGOK

  Nem reagált.
  Delilah oldalra biccentette múmiafejét, mogyoróbarna szemei mosolyogtak. biztos nagyon szép vagy, mikor nevetsz !   ?

  Újabban gyakorta álmodott a Menedékházról. Támadták az emlékek, ellepték, mint félholt leprás testet a böglyök.
  Nem volt különösebben létfontosságú tény, de késztette a gyógyszeradag megduplázására. Egy kicsit több színes bogyó, mely ebben a valóságban tartja.
  Az álmokkal járt: izzadtságban úszva ébredni, az érzettel, hogy vérfürdőben lubickol az ember. Forró és friss, csípi, égeti a bőrt. Elmaradhatatlan a másfél perces túltömény fulladozás, nem-tudom-hol-vagyok, egy csipetnyi meghalni vágyás.
  Pislogott; már csak a szokás kedvéért, hátha elillan pilláiról a fojtogató sötétség.
  Nem.
   – Zach? – Vékony ujjai végigszaladtak az éjjeliszekrény tetején; egy üvegpohárnyi víz, friss, két deci, két tökéletes gömb, elméletileg sárga - megnyugtat -, mellettük halomban hosszúkás pirulák, közepükön árok, félbe lehet törni őket - elnyomják a zavaró gondolatokat -, aztán ott van pár lapos szemecske, szét tudná morzsolni őket két könnyed mozdulattal - fájdalomcsillapítók -, és két-három nagyobbacska, ugyancsak összepasszírozott gömb - az étvágyért felelnek. 
  Katonás sorrendben helyezte őket lepedékes nyelvére, ajkaihoz emelte a poharat, nagyokat kortyolt. Krákogás, fülében csillagszórók pattogása. Jó reggelt, világ!
  Lassan vetette le lábait, mezítelen talpa puhán érintette a linóleum padlót. Az ajtókeretbe kapaszkodva lendítette át fáradt testét egy újabb monoton péntek reggelbe. A hűvös őszi levegő mangó illattal keveredett; üres tekintetét a konyhapultnál szorgoskodó, némán tüsszögő fiú felé kapta.
   – Új tusfürdő – jelentette ki tényszerűen. Egypár óvatos lépés, kezei maga mellett széttárva, egyensúlyozni, akár a kötéltáncos lányka, tizenkét évvel ezelőttről. Eltántorgott az étkezőasztalig, s sóhajtozva helyet foglalt. – Szakítottál?
  Pirítós, szeder lekvár, zöld tea - Zachary valószínűleg az ünnepi húsvéti szalvétát tette ki, az italt pedig valami anonim művész festményével díszített bögrében tálalta. Ide-oda lépkedett, kedvenc kötött zoknija nesztelenné tette ideges toporgását. (Kain hallotta. Kain tudta.)
   – Amarilla, a suhogó szoknyás, ugye? – Körmeit a tányér szélén kocogtatta. – Kedvesnek tűnt.
  Amaz felszisszent. 
   – Neked is szép napot. – Zach műanyag tálat tett a pultra, közben reggelijébe harapott. Friss zsömlének hallott; minden bizonnyal salátával meg olcsó, sarki diszkonti párizsival bélelte ki. – Egyél, oké?
  Nem.
  Szemei előtt hullámzott az örökké tartó éjszaka. 
  Az éhség kopog, kopp kopp kopp
  ő azonban csak ujjpercei dobolását hallotta az asztallapon. Sokszor a pirulák nem érték el a várt hatást. 
  Zach tánclépésben az asztal mellé kúszott, kihúzta a Kainnal szemben elhelyezett széket, s nulla eleganciával letottyant. Szolid csámcsogás és köhécselés tartotta őket a jelenben.
   – Gúnyosan mosolyogsz, mi? – Kain fejét oldalra billentette, szája jobb sarka láthatatlanul a magasba szökkent. 
   – Még szép.
  Bizonytalan, kétélű röhögés. 
  A nyitott ablakon betürelmetlenkedő, heves kisgyerek szellemiségével megáldott szellő táncoltatta a függönyöket; sápadt arcát simogatta, egy-két végtelen pillanatra anyja volt anyja helyett. (Kéz s ajak, mely évek óta nem lehelt finom csókot homlokára.)
   – Megígérted, hogy megeszed. És megiszod. – Puha léptei egyre közelebbről hallatszottak; Zachary bolyhos pulóvere idegesítően csiklandozta orrát, miközben viselője lehajolt, hogy megölelje. – Csipetnyi túlórám van, a kutyákat elintéztem. Légy jó, oké? 
  Általában dunsztosüvegbe zárta, majd a legfelső polcra tette magát. Kain nem volt jóban Kainnal.
   – Szia, szia.
  Nem mondta meg, miért szakítottak.
  De ideje, mint a tenger.

  Feltápászkodott, négy nagy lépéssel a pultnál termett; pipiskedve elérte a második polcot, csészét kotort elő, hogy kávét főzhessen. Távolba meredve matatott a gépnél, sánta gondolatokat hajkurászott. 
  ha nem veszem be őket, LÁTOK
  A hosszúkás pirulák fél óra alatt tűzték fel elméjére a józanság zászlaját. Az asztal szélén ült, a forró italt kortyolgatta, és unottan lábait lóbálta. Tisztult.
  nem látok
  Nyitott ablakukon beszökött szél csapkodta a fürdőszoba ajtaját, s ő ritmustalanul ingatta fejét a bumm-bumm-okra. Ujjai ölelésében magányától visszhangzó, foltos csésze, fejében sistergő üresség,
  melyet kemény, dörömbölő léptek közeledő zaja ingatott meg. 
  Már megint itt van.
  Felismerte; a vérig sértett, duzzogó kiskölyök és annak aprócska lábai csálé köröket írtak le a konyhában. Néha osztódott: hat esztendős énjét egy ideje nem látta már. A rugdalódzó sötétségben kirajzolódott a törékeny, márvány fehér arcocska, melyen erős indexfényben karamellszín szeplők hiányos hadát vélte felfedezni az ember; a rézvörös kócköteg, sovány karok, dinoszauruszos, kutyaszájából előrángatott póló. 
  Sokat ciccegett. Hangja magas volt, elfúló, mint akit sírhatnék kerülget.
  (Kain Kain
a GIUFÁT olvasd neki
azt szereti)
   – Mit keresel? – A csészét finoman maga mellé tette, fejét az ideges toporgás felé fordította.
  Megfagyott a lét; a kis test megtorpant, Kain csupán sípoló lélegzetvételeit hallhatta.
   – Piperita.
   – Borsmentára gondolsz?
  Nem emlékezett, anyja hol tárolta a fűszereket. Általában, amihez az anyjának köze volt, nem emlékezett.
  Mintha különösebben vágyott volna az ellenkezőjére.
  A nő nem válaszolt a hívásokra. A kisfiú visszaosont egy másik valóságba.
  süketítő csend

  krrr rr krr krrr
  Valamikor egér fészkelt a zongorába. krrr rr rrrr krr
  Aznap fáradt volt játszani; kávéja forróságát viselő vékony ujjai sután szaladgáltak a billentyűkön. Connie szerette a zenét - őt pedig megnyugtatta. Szívesebben keringőzött Bach-hal, minthogy légzőgyakorlatokkal bajlódjék.
  connie meghalt
  Connie szerette a zenét meg a focit meg a vaníliafagylaltot meg Sophie néni süket macskáját meg az idióta népmeséket meg a tengerparti kavicsokat meg az öccsét. Idén volt tizenhárom éve.
  krr rrr krrrr krr
  Visszatotyogott a hálóba, feltépte a gardrób ajtaját, s kotorászni kezdett. Szűk választék: többnyire koromfekete ingek vagy cinikus szövegeket mutogató pólók lakták a szekrényt. Minden annyira sötét; egy gyűrött, kellemes illatú darabot ragadott meg.
  Ilyet viselt a temetésen is. Mindenki talpig éjszakában, szomorúan.
  Hatalmas szemüveg pihent az orrán, a lencsék szinte nagyobban voltak, mint sápadt, könny marta arca - pont két hete, hogy megfejelte az asztal sarkát; Connie nevetni próbált, és kimondani: tökre olyan vagy, mint Harry Potter.
  Akkor még melegséggel és odaadással szorította anyja az aprócska ujjakat. Akkor még család voltak
  apa
  és testvér
  nélkül.
  (A fekete nem szín, jegyezte meg Connie, ahogy a verandán fetrengtek a kopott virágmintás hintaágyban. "Mi a kedvenced?" A csillagtalan éjszaka, akkor, felelte Kain.)
  A szurokszín, kemény anyag a bánat finomságával vonta körbe sovány felsőtestét; színtelen alakjából formátlan égitestekként rikoltottak ki az elkopott gombok. Mindig nehezére esett felöltözni.
  Elkalandozott. Így hívták, elkalandozás. Élettelenül kibámulni a világból, valaki más levegőjét szívni, a szembe szomszéd szívével érezni.
  A napirend első pontja: séta. Renée különös gondot fordított a kezelés azon részére, mely Kain fejébe verte, hogy a mindennapos, pár órát a külvilágban, emberek közt eltöltött "semmittevés" igencsak hasznos. A nő tudta, páciense sosem birtokolt normális, földi halandóktól elvárt kommunikációs képességet - mégis hitte, átlagossá faraghatja a fiút.
  Összevarrni egy hasadt elmét?
  krrr rr rrr krrr
  Az egér megdöglött.
  Connie meghalt; egyszer majd teste, atomjai szétporladnak, s egész lénye eggyé válik a világgal; mindenhol jelen lesz.
  El kell búcsúznod tőle, valamikor biztosan, paskolgatta meg Renée Kain vállát, miközben életet keresett a halott tekintetben.
  Miután végzett a gombolással - két-három év eltelhetett -, az éjjeliszekrényhez lépett, s elmélyülten kotorászni kezdett az "álmok és remények" névre keresztelt fiókban. Áporodott szagú uzsonnás doboz; óvatosan a morzsák tengerébe süllyesztette a szederlekváros pirítóst. S vállaira kanyarítva pokolszín viharkabátját, orrára illesztve a vörös lencséket, botjával meg az étekkel világnak indult.
  Zach nem szívlelte a házat; azt pedig különösen utálta, hogy működő lift hiányában világtalan lakótársa kénytelen ötvenöt lépcsőfokon lebotorkálni.
  Péntek volt.
  A hallban álmos, részeges köhécselés fogadta, mintha Paul, a házmester még mindig a vécécsésze fölé görnyedne, tápláló vacsoráját öklendezve a tavaszkék tisztítószerrel elegyedett friss vizeletbe.
  Nem érdekelték az emberek - Pault kedvelte. Úgy képzelte, egy alacsony, túlsúlyos, szakadt kantáros gatyát viselő férfi pufók arccal, háromnapos borostával meg szeplőkkel; valaki nem e világi.
  Lelibbenve az utolsó fokról a tömény sörszag felé irányította magát. Nem kellett attól félnie, hogy az illatok erőteljes pofonjaitól netán elesik; harapni lehetett volna Paul körül a levegőt. Bárgyú félmosollyal kihalászta belső zsebéből a dobozkát, s elegáns mozdulattal átnyújtotta a férfinak. Paul eltartotta a kutyákat friss élelem és olcsó pornómagazinok fejében.
  Hatan voltak; mindet az utcáról kaparta össze. Mindenféle-fajta, csupa árva jószág: a családja. Kilépve az épületből, botja kopogását követve elcsámborgott a Paul által összeeszkábált kuckóhoz; kinti hideghez hasonlatos ujjait az elé kocogó, öreg német juhász koszos-kócos bundájába túrta, porcelánarcára tiszavirág életű mosoly siklott.
  Romulus volt az első, a legjobb; megállt a pirosnál, gazdája helyett is szerette az embereket, nem vonyított lépten-nyomon, mint egyesek a gangból. Orrát Kain hajába fúrva hagyta, hogy a fiú ráerőszakolja a pórázt.
  tiszta
  Macskakövek a parkban, aprócska kavicsok, frissen nyírt gyep, lombtalan, sóhajtozó fák, sután kacagó köd, reménytelen kószálók. Sétálás közben néha gondolkodott: nincs jövője. Sokszor konstatálta.
  Ő csak van
  és megesik
  hogy nem akar
  lenni sem.
   – Megsimogathatom? 
  Reggel tíz múlt; magas gyermekhang húzta vissza a park ködös aurájába. 
   – Iskolában kellene lenned.
   – Meg szeretném simogatni.
  Ott volt - valós, szaporán lélegző, izgatott. Romulus szerette, ha babusgatták. A kisfiú - bemutatkozott, Tommynak hívták - leült mellé a padra, lelkesen fecsegett, vibrált körötte a levegő. Nem jár iskolába, mondta, az anyukájával tanul, mert, tetszik tudni, beteg a nővérem, és én otthon vigyázok rá. 
  Barátjaként üdvözölte a hirtelen rátörő, fullasztó érzést.
  Tommy a nővéréről beszélt; Kain nem akarta hallani. Kizárta fejéből a magas, visongó kis hangot, a fekete-fehéren bevillódzó, mákos képeket, az emlékeket. Bújni kívánt, el, vagy süllyedni, le a föld alá. Messze.
   – Még nem is árultad el a neved. – Kék: lágy, felhős, égkék szemeket képzelt a kölyöknek, bodros szőke tincseket meg egy-két formátlan, nagy anyajegyet a szája sarkába. Tudta, őt bámulja, és szertelenül mosolyog, picikét balra dönti a fejét, kivillannak hófehér, csorba fogai. 
  Grace, a nagy tesója. Három éve balesetet szenvedett, mesélte, teljesen lebénult. Semmit sem tud csinálni. De ő, Tommy, megtanította neki, hogyan kell mondani: szeretlek. Pösze és dadog, mégis olyan jó hallgatni

                        a                                                                   hangokat

                                                                                                                                 a                                                                        fejemben
   – Kain. – Nem múlott rajta semmi. – Kain vagyok, szia.

  Fel kellett jegyezni: ma beszélgettem valakivel. Aztán Renée piros pontot írt a képzeletbeli jegyzetfüzetébe a neve mellé, miközben feszülten nevetgélve megpaskolta a vállát, mondván, ügyes vagy. 
  ügyes vagy
  Alig beszéltek egymással, az anyja meg ő. Julia McAuliffe - ha nem épp Connie-val törődött - dolgozószobájába zárkózott, pszichológiával foglalkozó könyveit írogatva. Csodaszép nő volt. 
  volt
  krrrrr krrkrrrkrrr rrr krkrrr
  Akkoriban minden éjjel kaparászást hallott Connie szobája felől. Fabio bácsi mindig idióta poénokat kreált hullákról meg szellemekről, mikor látogatóba ment. Viccei valamiért nem segítettek a helyzeten.
  Utcájukba fordulva a szél pajkosan túrt hajába, meglibbentve kabátját. Péntek van.
  Dél van. 
  Nem éhes; gyógyszerekre főleg nincs ingerenciája. 
  Romulustól elbúcsúzva, ötvenöt lépcsőfokot megmászva, ballonját a kanapéra hajítva belemerült szobája káoszába. 
  Zach tisztaság- és rendmániája kellőképpen bolondította kapcsolatukat. Kain előszeretettel szórt szét mindent a lakásban, meg sem hallva a másik erkölcsös, higiéniáról tartott szónoklatait. Vaskos, nehéz könyvek tengerén volt szükséges átevickélni, ha az ember a kamrába kívánkozott eljutni a nappaliból. Szennyesről, mosatlan kávéscsészékről vagy kitört ceruzahegyekről szó se essék.
  Szeretett rajzolni, bár képességgel nem rendelkezett hozzá. Magáénak tudhatott egy régi, koszos noteszt, melyre a kidobandó kartonládában leltek rá őszi nagytakarításuk során; anyja recepteknek szánt - üres - jegyzetfüzete volt, Kain gondolatainak felfirkálására éppen alkalmas. 
  Kusza, önbizalom-hiányos körök tömkelegével töltötte meg az állott szagú oldalakat. 
  gondolatok
  Tiszta volt.

  szia, cain. Sylvia hangja hajszálvékony, remegős, és kihallik belőle szapora lélegzetvétele. Pont ilyennek képzelte Delilah-ét is.
  Mindig korán érkezett az otthonba; lehuppant az ósdi televízió melletti babzsákba, a nyitott ablak felé fordult, hideg ujjaival malmozni kezdett. A falióra mutatóinak kattogását figyelte, tik tik tik tik tik tik tik
  Sylvia pánikbeteg volt. Agyonhasznált tornacipőt hordott - fanyar sár- és világillat -, mely finom, rebegő lépteinél nyávogott a csempepadlón. Valamiféle emberfeletti erő kötötte a tévé előtti székhez; lábait felhúzva, állát térdein nyugtatva, fogait csikorgatva ült, és szinte sosem beszélt. 
  Ebben hasonlítottak.
   – Szia, Kain. 
  Úgy képzelte, vastag, napsárga pamutpulóvert visel aznap, füleiben ott csilingelnek a bátyjától kapott kerámiamacskák, vékonyka lábain pedig gyűrött, csukájába tűrt farmer lóg. Mikor legelőször találkoztak, mindenkinek el kellett mesélnie, hogyan néz ki - csakis őmiatta -, egy részletes bemutatkozás mellett. A lány szőke volt, orra tövében pirinyó szeplők csücsültek, nagy, gesztenyebarna szemei riadtan meredtek a világra. 
  Olyan volt, mintha holmi fekete, mély, légüres tér bámulná másfél órán keresztül. 
  néztek, de nem láttok
  Járásukról ismerte fel a többieket: Renée kapkodó tűsarkúja, Jenner lomha sántikálása, Lourdes finom, butácska szökdelése, Gus bakancsának totyogása, egyebek. Mivoltuk megpecsételte őket, levakarhatatlanul. 
  "Őrültek, nem normálisak." Képtelen volt megfejteni, honnan szedi Renée a beléjük vetett, végtelen hitét. Szeretetét, kitartását, mérhetetlen bátorságát. 
  Ettől független a nő rendkívülimód idegesítő minden kérdésével, depó elleni injekcióival együtt. 

  Cukorkával kínálták. 
  epres vagy almás? 
  Nem szerette őket. 
   – Milyen napod volt ma? – Dr Emerson a vizsgálóasztalra ültette, jobbja mellé félmaréknyi édességet szórva. Kain nem reagált.
  A legtöbb orvos hülyére vette; mind kedvesen, bánatos mosolyok kíséretében elmagyarázták, miért iszik annyit az anyja, s hogy testvére halála természetes, szomorú dolog, mert beteg, beteg volt az agya, tudod? kicsi kain
   – Ha nem felelsz, nem segíthetek. 
  Úgy gondolta, nincs szüksége a doktor - vagy bárki - segítségére. Nincs, soha nem is lesz. Minden rendben van. 
  Hunyorognia kellett, hogy tisztán ki tudja venni dr Emerson szemének színét; kék, mint a háborgó tenger - ha pedig dühös, zöldre feslik az egész. "Alga", mondaná az anyja. 
  szia, cain. Delilah fekete zsírkrétával napot rajzolt, vörössel füvet, lilával felhőket. A kreatív foglalkozáson semmi sem a kreativitásról szólt. Esther, a napközis csoport felügyelője szervezte szerda délutánonként a kézműves programot, fejlesztés és önkifejezés céljából. Az utóbbit különösen Kainnak szánta.
  néma gyereknek anyja sem érti a szavát
  Újabban gyakorta álmodott a Menedékházról. 

  Az otthonnak klór és hűtött gyümölcsleves szaga volt; Renée szappanbuborék alakú szavai után kapkodva hirtelen tömény, bódító levendulaillat csapta meg az orrát. A minden rendbenek csendesen pukkadtak ki, betöltve egy-egy mondat utáni levegővételnyi ürességet. 
  damm-dam damm-dam damm-dam
  Tizenhét perccel húzták el az alkalmat. Félelmeikről beszélgettek - már akik -, ujjaikat tördelték, cuppogó hangokat hallattak; a bicegő léptek tulajdonosa megtorpant az ajtóban. kellemesdélutántmisswalterstalánkoránjöttem ?
  Renée magabiztosan, túlcsordult kedvességgel a hangjában, Sylvia halkan, motyogva, Lourdes hadarva, a legmagasabb cével, Zachary mélyen, emberfeletti bánattal, az anyja suttogva, karcosan, Delilah sehogy sem beszélt. 
  Amit akkor, két évtizednyi némaság után hallott, kellemesnek tetszett, akár a frissen vágott fű; meglepődött, lírai bariton volt. Színeket érzett minden egyes szó kiejtése között. 
   – Szervusz, Jude. – Renée mintha egy fekete lyukból szólt volna ki. – Késtél, mint mindig. – És nevetett, félhangosan, elfordulva a csoporttól. – Azonnal végzünk; ülj le nyugodtan.
  Sylviáért jött, mondta. Damm-dam, damm-dam, ahogy közelebb araszolt, megállt a lány mellett, s a televíziót tartó szekrénynek dőlt, kopp kopp kopp kopp, körmei unott táncot lejtettek a képernyőn; szép álmai vannak? Kain szinte látta maga előtt a kiszárított, gyászfekete szalaggal csokorba kötött levendulák vad hadát.
  Ő maga mindig elsőként menekült ki a foglalkozásról, el a tömegből, a valóságból. Fehér botjára támaszkodva felhúzta magát, butácskán meredt az ablak felé, fülein bekúszva agyát megtöltötték a kedvesen csengő hogy vagyok. 
  Megfogja, szorongatja a lány vékony ujjait, csókot lehel a kócos, szöszke tincsek közé, mosolyog és bizakodó és nem ide való. Jude hazakíséri Sylviát. 

  Nem tudta, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki kezét kezébe vette. 
  Talán azon az esős délutánon? Örökre emlékei közé karcolódott; búcsút inthetett a Menedékháznak, anyja pedig kiszabadult a terápiás otthonból. Kettecskén, nyakukat behúzva botorkáltak a nedves utcán; még most is képes volna felidézni a szagokat: savanyú üvöltözés az egyik házból, az ég könnycseppjeinek hideg frissessége, Julia barackillata, a levegőben kavargó félelem. 
   – Milyen volt az eltáv? – A hétesztendős Kain hangja furcsán magas és érces volt, suta motyogása közben kerülte anyja tekintetét. 
   – Hm? – Kéthetente, csütörtökönként látogatta; könyveket hozott a csillagokról, megpuszilta a heget a szemöldökénél, cirógatta az arcát, átvette fia némaságát. 
   – Szereted még a vörösbort? – Julia McAuliffe kusza, homályos tükörképét szemlélte a gyerek hatalmas szemüvegében; úgy tetszett, azt kérdezte: szereted még aput? 
  Kainnak nem volt apja. 
   – Téged szeretlek, kicsim.
  távoli vagy, annyira t-á-v-o-l-i
  Hét volt csupán, nem tudta, hogy kezelje
  az anyját
  az életet
  az üres mindenséget.
  Julia sosem szokott le, apró lakásukban mindig alkohol és cigaretta keserédes elegye keringőzött. Részeg zokogása kádakat töltött meg. 
  Havonta felhívták egymást; hogy vagy, kérdezték, jól, nagyon jól, felelték, majd letették. 
  Hiányzott neki; érzelmei kifakultak, de ebben biztos volt. Magányos, pokolszín estéin egy-egy elnyomott sikolya mögött anyját kereste.

  Fejéből nem kívánkozott kiszakadni a fojtogató levendulaillat. Ujjai pár szemnyi lapos, mézédes pirula után kutattak: hónapok után először érezte szükségesnek az altató bevételét. 
  jó éjt, connie