kiforgatlak

leheletnyi kylux. songfic, első próbálkozás a fandomban (amennyire újabban ráfüggtem, nem is az utolsó). 

a zenét {erre} lelitek

  Mosolyog; pilláit leszorítja, puha és illatos minden. Finom, kellemes az érintése, amint Hux mutatóujja szelíden végigszalad az arcán, követve álla vonalát.

  Az csókot hint sápadt nyakára, öleli fáradt testét, és mosolyog, vigyorog, szüntelen-szüntelen. (Megfagy a pillanat, örökkön-örökké itt, ebben a szekundumban lenni.)

  Hideg tenyerét a mellkasán pihenteti;

   – Vetkőzz ki magadból, Ren. – Hangja lágy, simogató. – Tárulkozz ki. Látni akarlak. 

  És Ren sóhajt, önkéntelen remegés kapja el; ujjait a férfi csuklójára fonja, szorítja, nem ereszti.

  Csendesen szuszogva figyeli a kusza, répavörös tincseket; elhalványodott alsó ajkát harapdálja, nem, most ne játsszuk ezt.

   – Tudni kívánom, miből épülsz fel. – A szeplőtengerbe mered, szereti ezt: a csendet, a sarokban némán pityergő boldogságot. – Mi tesz azzá, aki vagy.

  Lassan fullad bele a hömpölygő, zöld szempárba; érzi, kedvese tekintete darabokra szaggatja, majd nyugtatgató szavakat suttogva újra összerakja. 

  Néha még fáj.

   – Mutasd meg, mi van odabenn. – Hux a homlokát az övéhez tapasztja, olyan közel, annyira közel

  itt van benne a sötétségben az ő sötétségében 

  És fény ő, a jobbik része, erős kar, mely tartja elméjét, ábécés sorrendbe rendezi vadul kavargó gondolatait, szereti őt önmaga helyett is.

   – Fordulj ki magadból.

  Látta már, milyen, mikor teljes valójában tombol. mert tudja mert ismeri mert akárhányszor és akárhol csak hozzáér egy darabkát visz magával a bőréből és tudja ismeri de

  t e t ő t ő l t a l p i g 

   – Szeretni foglak.