kivégzés

((wowza!! életjel!!!))
az írásba vetett hitem ugyan maradéktalanul elpárolgott, de úgy vagyok vele, félévenként kétszer talán illene kitennem ide valamit, mert még mindig szeretem ezt a fánfiksönösdit (yikes) ((írni persze változatlanul nem tudok)) ¯\_(ツ)_/¯
anYWAYS, a vágás alatt egy akár befejezettnek is titulálható IT piszkot találhattok (az első?? fandom ahol aKtÍv vagyok??? hihetetlen és imádom); nem meglepő módon a pilinszky-ciklus legújabb tagjaként. (p.s.: ez amúgy egy ilyen a "georgie meets pennywise, pennywise meets georgie" típusú találkozásokat összegző egyperces csokor lenne, de mivel már hónapokkal ezelőtt elkezdtem írni, viszont sehová sem jutottam,, a mostani elővétel során meg már nem volt ingerenciám (sem ihletem lolol) folytatni, így meg kell elégednünk ezzel a három szösszel _(:|」∠)_) bónusz: egy kis érzés
p.s.s.: utólag is kellemes ünnepeket, motherfuckers uwu


itt

most

én

ti

mi

nem

nem

igen

igen

igen

  dorsey sárga fogai kivillannak, mikor aszott, alvadt vértől maszatos ajkait mosolyra - ördögi vigyorra - húzza. eddiiiie, susogja, eddiiiiiie, látni akartalak, és sápadt, sár és vér és mocsok borította ujjait bátyja bokái köré fonja.

  eddiiiie

  eddie nem kap levegőt, eddie sikoltani akar, eddie azt kívánja, bárcsak valami buzeráns hideg érintését érezné mégis, nem saját öccse sírból visszatérő tenyerét. talán álmodik; igen, nincs semmi baj, ez csak egy rossz - nagyon rossz - álom. felébred majd mindjárt, jeges izzadságban fürdő teste a bassey parkban a zenekari dobogó alatt egy kupacnyi avarban; és akkor majd fejét csóválja és konstatálja, nem kellett volna annyi idióta filmet nézni.

  talán álmodik, igen

  dorsey kis kezének szorítása rántja (szó szerint) vissza a valóságba, gyere le, eddiiiiie. . .

  és eddie torkát kínzó fájdalommal marja egy kitörni képtelen kiáltás, ahogy elkapja a beton peremét, s lassan feltornássza magát, majd rohanni kezd, fut és fut és fut és csak egyszer néz vissza (bár ne tette volna)

  mike csomót érez a tüdejében, de megy tovább, keresztül a parkon, a ködön, kétségein. izzadtságcseppek pettyezte arcát különös, taszító szag - az óceán - simogatja, fülébe befészkeli magát a veszély; halk, szinte néma kattogás.

  pár lépés után megakad valamin a pillantása; olcsó bicska, belékarcolt monogram: e.c. (eddiiiiie, nem akarsz látni engem, eddiiiiie?? ?) óvatosan süllyeszti zsebe mélyére, és megy tovább, lassan, fejében a visongó ürességgel.

  a kés helyétől nem messze felborult pad, és vér, vér vér vér tömérdek vér

  gondolj a madárra gondolj

  a madár a vasmű maradványainál (kissrácok hullái és a húsvéti tojáskeresés és a robbanás), az a hatalmas madár meg a hatalmas fészke a pince végtelen sötétjében, üres, kátrányszín szemeivel meg éles karmaival -

  ő meg futott rohant bukdácsolt a romok között, és a madár elkapta a karjánál fogva (vérfolt az inggallérján), ő pedig üvöltött, rángatta magát -- a földön landol, körülötte por és tollak kavarogtak, szemét-torkát szúrja a düh és a félelem, és megint fut rohan bukdácsol

  ott volt az a kidőlt kémény, belé vetette magát, és hangtalan imákat rebegve mászott előre, tovább tovább tovább

  a madár vijjogása betöltötte a teret
  mike hideg tenyere füléhez simul, gerincén maró fájdalom fut végig; a felismerés. nem nem nem akar itt meghalni nem
  nem

  hideg van. georgie még itt van.
  bill homlokát verítékcseppek díszítik, ujjait - tövig rágott körmök - a combjába vájja, ahogy ott ül kettejük közt és vár, vár és vár és vár, már azt sem tudja, mire. h-h-hány f-francia tud becsavarni egy villanyk-k-körtét?
  georgie rámered - érzi -, a hűs levegő pedig a nyakát nyaldossa, és ő nem bírja tovább
  nem beszélnek róla. bill gyakran bemegy még a szobájába; játékfiguráival babrál, a fényképeit nézegeti, az ágyán ül és azon mereng: ha kinyitná a ruhásszekrény ajtaját, visszanézne-e rá egy hulla sápadt, sárga esőkabátos kisfiú üres, tébolyult szemeivel
  (itt van georgie itt van)
  és kilépne és vér meg sárszag lengné körül és elindulna egyenesen felé és és
  torkában hatalmas gombóccal emeli le a felső polcról george fotóalbumát, szíve ritmustalanul ver, ahogy végighúzza reszkető kezét a borító aranyozott betűin. nagyot nyel és lapozni kezd; lassan pörögnek ujjai alatt a mindenféle rokontól összekunyerált képek. mosolyok, ismeretlen ismerősök, vízfestékkel megfestett boldogság; keserű tudat, a múlandóság végigszalad a gerincén és ujjai megfagynak
  a lapok nem mozdulnak.
  george van ott, gyermekin vigyorog, és őt nézi, a kép fesztelenül billt bámulja
  (és ő tudja, tudja jól, mi fog történni, mégsem)
  a fotó huncutul kacsint rá, bill némán felsikolt és a falhoz csapja az albumot és menekülne futna rohanna ki a világból
  az öccse szemeiből előbuggyanó vércseppek örökre a lelkébe égtek.