sherlock ii. világháború au. mire felforr a teavíz, kétszer is végigszalad rajta az ember.
nem az a vidám fajta, sőt. de itt egy léleksimogató {darab} a kellemesebb utóhatás érdekében.
Aztán csend lett. Fejében kifakultak a halálsikolyok, a sátrakban elült az életért rikoltók egyhangú moraja. Fullasztó némaság.
Sietős léptekkel vonult át egyik osztályból a másikba; orcáját riadtság szülte ráncok, kétoldalt veres foltok rondították. Megmented őket, biztatta magát keserű szájízzel, mindet megmented. De már nem bírta. (Pokolba a világgal, nyamvadt háborúkkal!)
Egy pillanatra megtorpant, hogy csuklójával kidörgölje szemeiből a halált - újra életre kelt odabenn a félelem.
– Dr Watson, kérem! – Nővérek hordája robogott el mellette, kezükben gyolcsok, vizes vödrök tömkelege. Mathilde különös, francia akcentusa az északi szárnyba vezényelte, egy, a többinél is mosottabb, nyugtalanítóan kék függöny mögé.
Mély, alig hallható sóhaj szökött ki ajkai fogságából, amint belépett az alkony ki tudja, hányadik haláltusájába.
A katona összerezzent; gézbe bugyolált, elszürkült fejét rendellenes pózba fordította: állának sovány, finom ívén és koromfekete tincseinek véres gubancain kívül semmit sem tárt ki a világnak. John meglepődött, milyen fiatal. És mennyire megtört.
Óvatos mozdulattal foglalt helyet az ágy melletti rozoga fémszéken. Amaz felnyögött:
– Hé... Már megint maga? – Sosem találkoztak. John addig bámulta a vásznat tarkító szakadásokat, míg azok be nem forrtak. – Azóta bajszot növesztett – fuldokló köhögés –; nem áll jól magának.
A férfi némi hezitálás után a doktor felé mozdította csillagokkal tömített, jajgató tekintetét. Mintha mosolygott is volna.
– Velem akar meghalni? Csúnya végünk van; ne tegye.
John úgy döntött, összeszedi magát. Ugyanezt megkísérli aztán a katonával is.
– Ha ezért jött, kimondom: fáj, mint a veszett fene. Szabad szégyellni?.. Tudják ott kint – John szilánkokat vélt felfedezni a kín földi, háromdimenziós kivetülésének nyelve hegyén –, hogy mi.. hogy mi... – Görcsös roham rázta meg a nyurga testet. A doktor végre idején valónak látta beteljesíteni - már bukásra ítélt - életcéljait.
– Ho-ó. Oké.
John a rozsdás koporsó mellett állt, térdeit enyhén megrogyasztva, kénsárga foltos, remegő ujjaiba olvasztva a haldokló vértől maszatos tenyerét; attól a pillanattól kezdve a világmindenség egyetlen végtelen lélegzetvétellé avanzsált.
– Meséljen a feleségéről. – A katona szavai ágyúdörgésként szelték keresztül a doktor mondvacsinált valóságát. A szomszédos fekete lyukban névtelen hős tompa jajgatása visszhangzott. – Sosem voltam még szerelmes. Azt mondják, nem éri.. meg.
Maga alá rántva a széket, John a kedvesére gondolt, a születendő lányára meg a - többé-kevésbé - boldog és nagyszerű életére. A gyűrött napilap esőerdő illatára, az ötórai teára, a szégyenlősen bujkáló, suta napsugarakra, a basszusban kornyikáló kóbor macskákra, a géz és jód illatára - elméjét örökké tartó, lényegesen lényegtelen szöszökkel töltötte meg; ezek szikrázva görögtek végig az erein, s az összefont, vörös cérnaszálakon keresztül kíséreltek meg életet lehelni egy kihűlő porhüvelybe.
Aztán John mesélni kezdett. Bizonytalan suttogása plusz tizenöt percet toldott egy fakulófélben leledző létezéshez.
A bíborszín paca időközben egyre inkább átvette az uralmat az ifjú fejére csavart gyolcsköteg felett; fogyatkozó lélegzetvételek, apró rándulás a szürke-kék csuklóban, alig hallható, labilis anekdota a holdról, mely végtelenül imádta a napot. Egy csipetnyi vanéslesz.
John a neoncsövek agresszív pattogását figyelte, tekintete elveszett a semmiben. Ujjai még hosszú percekig sivalkodtak a hűvös szorításban.
Ez az élet rendje. (Káosz.)
Háborúzol a békéért. (Hogy hívták?)
duplavé-es-es-há (= william sherlock scott holmes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése