szívet szilánkokból

én: hüm, mintha nem lenne elég vitusha centralizált angst
én:
én: ahhahahaa
én: ferb,,, tudom, mit csinálunk ma
post-it a csomag tetején: van az a - szerintem tök reális - hc-m, melyben vityát szó szerint eltiporja a hírnév meg az elvárások; valahol a jég alatt ijesztően emberi, mégis törékeny darabja a túlvilágnak (ok, szentimentalizmus: off) háttérzaj

i.
sikolt

tripla axel: remegő kézben penge; megszalad, némán jajgató árkot ás a jégen

vért izzadunk

a nyugati szél halk susogása, ahogy vállára zuhan, s platina fürtjei részegen kavarognak körötte

kelj fel, viktor

vodna pannák a jégtükör mögött

szinte látja őket mosolyogni

testét izgató drogként járja át a fájdalom

(ez nyomot fog hagyni)

kelj fel, viktor

kelj fel

csináld újra, bukj nagyobbat!

szemét düh és sós kín marja, bokái megadják magukat
fullasztó egy érzés, mintha valaki a mellkasára ült volna
ujjai alatt a légüres semmit tapasztalja
zuhan, igen

és senki sem fogja megragadni, visszarántani; megmenteni

 – nem érünk rá depressziózni, drága gyermekem
a szavaknak nincs értelme
yakov arca groteszk tizenkilencedik századi festmény
hangja ostor, rést hasít egy /rém/álomvilágba
vörös, lélegző foltok a kesztyűjén
ő pedig ichort köhög fel, ahogy talpra szenvedi magát
 – újra újra még egyszer
és megcsinálja, mennyei hurrikánként siklik tova, lelkekbe ölve a szót

fenséges

a férfi tekintetében mégis pokoli ridegség járja farkaséhes, vad táncát
szálegyenes, összepasszírozott ajkak festik nemtetszésük a hóba
 – ezt nevezed te tartásnak? viktor
a karjaid
feszesen, úgy, tárd ki őket, mint
szárnyakat

törött szárnyakat

megsemmisülve biccent, szemébe hulló tincsei fakóbbnak hatnak
mosott rongy, igen; momentán tökéletes jelzője
mégis
porcelánarcán szája bal sarka bizonytalanul megemelkedik
mert tudod
ha mosolyogsz, egy általános törvényszerűség szerint rögtön boldog is leszel
ez így működik
az emberek mindent benyalnak

te vagy a tökéletes álomviláguk

hisznek benned

és talán

neked is ezt kellene tenned

(kit érdekel, hányszor kerültél magad alá)

ii.
finom vászoncipő; mint az élet értelme, recseg s tör darabokra alatta angyalok fagyos könnye
reszket kissé, de legalább
nem hal meg minden második lépésnél
fáj fáj fáj
három hajgumit hagyott el a héten
meg hetvenöt százalékát az életkedvének
biztató arányok
(yakov nincs elragadtatva, egyáltalán)
kipirult, sápatag orcáját kabátja szőrméjébe fúrja
másfél pillanatokra megtorpan egy-egy utcai lámpa túlvilági fénysugarában
szívesen elvitték volna, de
a magánynak tömegben semmi értelme
sötét van, és
makkachin biztosan megérzi majd rajta a szomorúságot
kicsit éhes is talán
(de valószínű - sőt egészen biztos -, hogy egész éjjel zúzódások elleni praktikákat keres majd a neten)
vékony ujjai sporttáskája pántjára fonódnak, nagyot ránt rajta

hiába reménykedik, nem fog elszublimálni

isten nem létezik

inkább megszaporázza lépteit, s ingadozó árnyát követve hagyja
had nyelje el az éj komor sötétje

iii.
haját füle mögé gyűri, mereven bámul a tükörbe
vibráló kép (én vagyok) mered vissza rá, megtestesült keserűség
nem töri meg a szemkontaktust, miközben agresszív mozdulattal lerántja magáról a felsőjét
lila-zöld-kék robbanás a vállán
elzsibbad a karja, ha hozzáér
hát ne tedd
tubust kotor elő az éjjeliszekrény fiókjából
jéghideg, furcsa illat
elhaló sziszegés, tenyere a lüktető foltba olvad
szemét behunyva, állát felszegve ül mozdulatlan végtelen percekig
levegőt sem vesz, egyszerűen csak

van

az ágyára fordul, sóhajok ölelésébe szuszog
lelógó keze géz s ragtapasz után nyúl
lábfejét jobb volna figyelmen kívül hagyni; felül
hüvelykujja gyengéden simít végig az alvadt vérbe burkolt felületen
és érzi, hogy a gát rövidesen átszakad
de nem szabad
hűvös masszával vonja be a bütyköket, pedig néha
hatásosabb az, ahogy makkachin meleg pofácskáját a térdének dörgöli
vagy az ölébe mászik - nem zavar -, s ő hallja a jószág éltető dobbanásait
dam dam dam
taknya-nyála-könnye komótosan csurog végig az állán, de végre
elmosolyodik, úgy igazán, őszintén

még fáj

csuklójával törli le arcát (borzalmas)
halovány ajkába harap, amint hátradől
a kutya a hasára fekszik; mégis
zokogva lel rá az álom

iv.
a többiek előtt ér be (szokásos)
még sötét van, torkot szorongató sötét
a portás bágyadtan mosolyog, nesze, az öltözőkulcs
csinál majd forrócsokit is, bólogat, viktor pedig megilletődve bogozza ki kósza tincseit a cipzárból
talán ma egy kicsit jobb lesz
erősebb (testileg-lelkileg)
százötven százalékos teljesítmény
ó ó ó
a korcsolya nyomja a nagylábujját (feldagadt az ékcsontnál az éjjel, micsoda pech)
de semmiség, ez tényleg

nem számít

nyújt egy sort, két tiszteletkört tesz
útközben haját háromszor fogja össze, majd engedi ki
és végrehajt egy tökéletes tripla axelt
meg
dupla lutz: tedd el a pengét az asztal sarkáról
tripla salchow: az ollót is, amíg szépen kérem
aleatória
a palánk mögött kipirosodott arcú öregúr tapsol lelkesen, mellette egy bögre forrócsoki
kifulladva, gyöngyöző homlokkal siklik oda hozzá
kesztyűit katonás sorrendben fekteti a falra (a jobbik a jégen landol; sebaj)
s ahogy ujjait a csésze hasára fonja
testét, mint a kín, járja át a forróság, de most
kellemes
ragyog, akár a telihold
az idős férfi mosolyogva paskolja meg a vállát (a balt, az nem fáj)
ó, igen
erre volt szüksége
hogy végre

érző emberként kezeljék

v.
üvölt
semmit sem változtak (nem mintha elvárta volna)
életre kelt a káosz, őrjöngve hullámzik
nem hallja a saját szívverését, pedig
dübörög, épp kitörni készül bordái ketrecéből

koporsóm e test

büszkén fekszik benne

orcáin a derű pipacsa fényesebb, mint a flitterek a ruháján
zavartan igazgatja irreális, műkék rózsakoszorúját, ölében susogó tulipánok hada
nyakában az arany - nehezebb, mint a lelke - egy új létezés alapköve
s ahogy tekintete végigsétál az embertömegen (arcok, érzések; túltömény)
ahogy mellkasa alatt az egyre nagyobb nyomás szétpasszírozza a szívét
ahogy mosolyog, sőt nevet, végre él
megsemmisíthetetlen szövetséget köt önmagával
(és elhajít egy szálat a haldokló virágkötegből; új csillagok születnek, a fiú megszeppenve bámul rá)
igen, én vagyok viktor nikiforov
talán üveg bőre ezerszer is összetörhet, de
megacélozza magát
újjászület, újra és újra és újra, ha kell
világok hevernek lábai előtt

mert képes vagy rá

te te te