omega

él a blog!!44! (én meg nem!!)
szóval: a szösz tulajdonképpen az első évad (pár részének) much more gayer dialógusa, elég sok hurttal és jelképes comforttal. van hozzá {zene} is, szerelmem zálogaként.

összeomlásunk mindent befalaz
egy pillanatra és örökre.
a vánkos keményebb lesz, mint a szikla
és testünk szemétdombnál súlyosabb.

ezért élünk. valamiképpen
ezért születünk a világra.

  Por az ablakpárkányon, finom hálók kusza szövevénye minden sarokban. Armin puhán tüsszent - kismacskára emlékezteti -, és a vaskos bőrkönyvet óvatosan maga mellé helyezve a földre ül. A szobában vibrál a csend, keserű dögszag pattan a vakolaton; ők mégis mosolyognak, mintha világokat tettek volna magukévá; majdnem.
  Eren a szöszke fiú elé térdel, hatalmas, izgatottan csillogó kékeszöld szemei szinte beszippantják a megsárgult, agyongyűrt oldalakat. Térképek, különös rajzok és hullámzó szövegek tömkelege; az óceán, a csillagok, a megfoghatatlan odakinn. Lelkesedésük testet öltve járja körbe a szobát, telepszik meg a korhadt fapadló apró zugaiban; feloldódik, elterül.
  És Armin mosolyog és vékony ujjai közt sercegnek a lapok és vadul magyaráz és nevet és Eren nem tudja, mibe kapaszkodjon, hogy a valóságban maradjon.
  Carcharhinus amboinensis van ott, mondja, heteropriacanthus cruentatus meg anemonia viridis; igen, ott, a falakon túl. Idegen, furcsa, és Eren nem érti, némán hallgat csupán - mert valahol mélyen mégis oly félelmetesen gyönyörű.
  Minden, istenigazából.

  A szalmakalap túl nagy, folyton a szemére csúszik. Mellkasára két száraz kalácsot ölel, széjjel rágott ajkai elválnak; valami mintha a tüdejére ült volna, nehéz, fojtogat, annyira fáj; fel akarja fogni a történteket, megérinteni, átérezni.
  De hisz ott van - a tengerzöld pillák mögött üvöltő végtelen keserűség; Eren már nem mosolyog.
  Fullasztó lélegezni, állapítja meg, ahogy összekulcsolja ujjaikat - holtsápadtat váltó vértől ragacsos, bizarr minta -, és bizalmasan rájuk szorít. A bőr alatt féktelen düh kavarog, és Eren hörögve fújja ki a talán percek óta magában tartott levegőt; egészen rémisztő, ő mégsem mozdul a fiú mellől.
  Tudja; a ma kísérteni fogja egy örökkévalóságig, emlékeztetve az emberiség és saját gyengeségére.

  Eren fáradtan réved a távolba, tekintetében érzelmek kiolvashatatlan, megfejthetetlen egyvelege. A terasz korlátján könyököl, haját szétzilálta a friss tavaszi szél; és mosolyog, megint, még ha nyelve alatt egy nemzet gyűlölete is lappang.
  Puha léptek zaja szaggat lyukat a pillanatba; Armin az ingét gombolva torpan meg mögötte, sután ásít, hezitál. Az ég barackszínben úszik, kósza napsugarak szaladnak végig a fiú álom nyűtte arcán; Eren lassan lép közelebb, s ujjai azonnal lecsapnak a kócos, szalmaszőke tincsekre.
  Éveknek tetsző percekig (ha visszagondol, kósza pillanatnak sem tűnik az egész) csak egymásnak vannak félénk ölelésekben, elsietett csókokban és álmos érintésekben. A hajnal lassan oldódik fel Armin elfojtott nevetésében, és Eren még hosszú órákig érzi fogai közt a fiú édes-keserű szeder aromáját.

  Akár egy gyenge kártyavár vagy magatehetetlen dominósor... Ölbe tett kézzel nézi végig társai lemészárlását. Miért?
  És ott van ő. Vére a tetőcserepeken, lelke apró, szétszaggatott darabjai egynéhány tizenöt méternyi, két lábon járó, veszettül vigyorgó földi pokolban; él-e még? Muszáj neki - el kell jutniuk az óceánig, együtt, ha lehet.
  Eren.. Eren Eren Eren Eren Eren; nem érzi a végtagjait, képtelen testét mozgásra bírni; szíve kihagy két ütemet, amint észrevételezi a kilenc óránál felbukkanó bozontos pofát; maga a halál.
  Nyálban tapicskol, veszi észre magát, és üvölt --

EREN?? ?!!

  Nem lát a könnyeitől - szemei elé borított gyászfátyol -, s gégéjébe fagyott visítás kényszeríti újra meg újra térdre borulni a valóság előtt.
  Miért?
  Mikasa fürkésző tekintetét érzi a halántékán, és megint bőg, de Armin, miért?
  Kulcscsontját látja és meztelen hátát, az aprócska ráncokat tengerzöld szeme körül, mikor mosolyog; a bőre vanília illatát, horzsolást az állán, pírban úszó könyökén - mindez, akár a búra alatt pislákoló láng, megszűnt létezni.
  Nem bír a lányra pillantani. Nem bír most semmit sem, istenigazából.

  Tüdeje szorít, mintha holtestet cipelne rajta; a tizenöt méteres feje szabályos szögben repülve zúzza szét a tornyot - nem lehet. A titán ordítása átjárja csontjait, tenyere a fülére tapad, és rögeszmésen mered maga elé.
  A tetemből előtörő gőzfelhőben valami ismeretlen, mégis egészen forró, kellemes érzet önti el a gyomrát. Remény?
  Esetleg.

  Armin tincseinek selymes simítása az arcán, ahogy hátulról átöleli, s a nyakába csókol - csiklandoz. Párnájába fojtott nevetése, Jean halálhörgése a felső szintről; ő, kikéri magának, itt van még, és befoghatnák, igazából.
  Ereiben ott bizsereg az érzés, az élet, és a tudat, hogy ismét kap levegőt, széthasítja az elméjét. Olyan furcsa és zavaros minden, akár egy (rém)álom, és ő nem igazán tudja, fel akarjon-e ébredni.
  (És Armin arcát sós csermely szabdalja, ahogy összefonja ujjaikat - halott-halott-halott -, és hirtelen kétségbe kell vonnia a mindenség elméletét. Mint hamvak, a rájuk telepedő némaság lelkeket gyilkol.)

  Mily kegyetlen, mégis gyönyörű az élet.